Az Éjszaka Ölén

25

Erőfeszítés nélkül lendítem át magam a kerítésen, készen állva, hogy bármelyik pillanatban megjelenhet mögöttem, hogy felmarkoljon a halálos szorításába. Szerintem soha életemben nem futottam ennyire gyorsan, mint most. Visszanézni sem merek, de nem is kell. Tudom, hogy még a szobában van. Hitetlenkedő, megkönnyebbült mosolyra húzódik a szám, mert nem tudom elég gyorsan kitépni a szívemben gyökeret eresztő remény magjait, de ezen a ponton talán már nem is olyan fontos.

Már semmi sem érdekel, mert két házzal odébb végre szemben találom magam az oszladozó szörnyeteg hatalmas alakjával. A lény megmerevedik és felém fordul egy gyors mozdulattal, amikor észrevesz. Még neki is túl halkan mozgok ezekben a vastag zoknikban.

Rám illő cipőt nem találtam a ház lakóinak hátrahagyott cuccai közt, viszont annál több szőrös, pihe puha és jó vastag téli zoknit igen! Igazi krónikus békalábságban szenvedhetett, nos gondolom a nő, ha a dizájn alapján kéne tippelnem, mert más nem is nagyon volt neki ezeken kívül. (Vagy csak a többit magával vitte...) Két párat húztam fel és most a külső, ami eredetileg szép babarózsaszín és szivecskés volt, átázott és kicsit saras lett a nedves, feltöredezett aszfalttól. De a testem még mindig túl forró volt, így kifejezetten jól esett mindez a hűs esti szellővel együtt.

A lény a vastag nyúlványát billegtetve közelebb araszol, mintha csak attól félne, hogy menten elrongyol előle a hirtelen jött könnyű lakomája, de amikor látja, hogy nem menekülök, támadásra készen lelassít előttem. Ám mielőtt nekem iramodna, üdvözlésképp nyomasztó hörgést hallat. Sípoló és bugyogva gurgulázó, mintha vízzel vagy vérrel lenne tele a tüdeje, de mégis-, örül? Vagy jobban mondva önelégült.

Összeráncolódik a homlokom, mert ez nem kérdés, vagy egy lehetséges tipp a részemről. Szimplán tudom, hogy ezt érzi a lény, vagy legalábbis, hogy ezt... sugallja.

De miért? Ez is belemászik az áldozata agyába? Vagy esetleg...? Mi van, ha ugyanúgy tudnék vele is kommunikálni, mint-, mint-!

Egy kép szökik az elmémbe.

Megannyi csáp, elektromosan pulzáló kékeszöld fények, egy hosszú nyálkás nyelv és az oly kegyetlen földöntúli szempár.

Nem is kell tovább jutnia a történtekben az emlékfoszlánynak, mert ezúttal nem bírom visszatartani a rosszullétemet, hanem azonnal begörnyedem és az aszfaltra hányom azt a rengeteg esővizet amit megittam. Amint kiadtam magamból sípolva kapok levegő után, hogy emlékeztessem a tüdőmet: szabad, nincs béklyóba zárva. De erőlködhetek, amikor még most is érzem a csápok fantom szorítását és hallom a csontjaim recsegését.

"Szedd össze magad" - ordítok magamra vagy huszadjára, de hiányzik a szavakból a parancsoló erő. Inkább olyan, mint egy kétségbeesett sikoltás az őrület szélén. Persze nem is hat.

Így pánikrohamtól fuldokolva nézek fel a szörnyetegre, ami most meglepett érdeklődéssel méreget ahelyett, hogy végre ketté tépne, mint éhes farkasfalka az elveszett, öngyilkos báránykát.

Ez így nem lesz jó.

"ÖLJ MÁR MEG!"- üvöltöm teljes kétségbeesett erőmből a húscafatokból és kisebb nagyobb maradványokból álló szörny felé és mivel nem tudom pontosan hol is van a feje és benne az agya, elsősorban az egész testére fókuszálok, de kínomban a környező világ is részesül az érzelmektől fűtött hangos könyörgésemből.

Azonban, ezzel ellentétben úgy tesz, mintha forró sav érte volna. Olyan erővel hőköl hátra, hogy a megannyi lába idegesen rángatózik és tekereg maga alatt a gravitációval vívott csatájában. Ugyan nem esik el és gyorsan vissza is nyeri az egyensúlyát, de több méternyit hátrál a mutatvány közben.

Onnan nyújtogatja a vaskos nyúlványát és mintha a levegőt szagolgatná óvatosan és hitetlenkedve.

De nekem nincs erre időm!  Sajnos az Éjjeljáró meghallhatta az előbbi mentális sikolyomat, mert érzem, ahogy távol a ház nappalijában végre megmozdul és az ablakhoz indul. Szinte látom a lelki szemeim előtt a pillanatot, amikor majd feltűnik neki az őrült tervem.

Még nagyobb adag pánik önti el a szervezetemet és a szörny után rugaszkodom kinyújtott karokkal. Azonban az a másodperc töredéke alatt addig gyűri az oszladozó testét, hogy anélkül esek át rajta, hogy egy hajszálam is érintené a fő testét. Csak egy kósza, emberi láb maradványában botlok meg, ami által csúnyán el is terülök az aszfalton.

- Miért? - krákogom, rémülettől kidülledt szemekkel, reszketve.

A szemem sarkából hátra pillantok arra az oly régen még hivogatóan családias, halványlila házacskára, amire a kissárkánnyal találtam és amiben tudom, hogy most egy igazi szörnyeteg lakozik.

Nem lett volna szabad. Érzem, ahogyan izzó szemek pásztáznak minket és odapillantva látom, hogy az Éjjeljáró ismét kidugta a felsőtestét a ház oldalán.

Utolsó kétségbesett adrenalinlökettel megspékelve teljesen meggondolatlanná válok és rámarok az élőholt szörny legközelebbi részére annak rémült tiltakozása ellenére.

Nem megyek vissza! Nem! Csak erre tudok tudok gondolni, még ha a másik opció a Nirvana és az örök álom is. Legyen! Elég ebből a pokolból!

Ezúttal célkeresztre szúrom a szörnyet és ismét az agyába mászok.

"Ölj! Meg!" Zengem és kihangsúlyozok minden egyes szót újra és újra, de az csak rángatózik és próbál szabadulni a szorításomból.

Ekkor könyörögni kezdek

"Kérlek! Csak gyorsan, kapj fel és-, és tépj szét, vagy akármi, csak, csak ÖLJ VÉGRE MÁR MEG!!!" Sikoltom, de minden egyes szavamra csak erősebben próbál szabadulni, míg végül egy gusztustalan gennyes cuppanással kicsusszantja magából azt a lábát, amibe kapaszkodok és kétrét görnyedve egy röpke pillanatra kettényílik és távozik belőle egy hatalmas placcsanással valami szúrósan savanyú és orrfacsaróan büdös kupac.

Majd amilyen gyorsan csak tudja összekapja megannyi nyúlványát és a megmaradt testrészeit majd, mint aki jól végezte dolgát irdatlan gyorsasággal elslisszan az éjszakába.

- Ne... - rebegem még mindig a lábfejet szorongatva a totális sokk beállta előtt. - Ez nem lehet... Ne, ne, ne, ne! - de hiába bámulok utána, már se híre se hamva és az éjszaka csendje nyomasztó burokként borul rá az utcára.

Kiveszik belőlem az erő, így végre elengedem a görcsösen szorongatott emberi maradványt és csak bámulok magam elé.

Elbuktam. El. És most, ki tudja mi lesz velem.