Az Éjszaka Ölén

47

Ezzel nem tudok vitatkozni. Tudom milyen a sötétben tapogatózni miközben megőrjítenek a megválaszolatlan kérdések.

- Erik...

- Igazam van! - megtörik a hangja és eltorzul az arckifejezése, mint aki tudja, vesztésre áll, de nem akarja feladni.

- Erik, én- - próbálkozom, de megint közbevág.

- Mondd, hogy nincs! Tudom, hogy de! - a szemei kivörösödnek és könny csillan bennük, de visszatartja. Minden utolsó cseppnyi megtört erejével. - Tudom! Miért nem hisz nekem soha senki?! Megmondtam, én mindig megmondtam! És tessék! - a hangereje vészesen növekszik és ezzel arányosan a mentális stabilitása is kezd totál kibillenni a törékeny egyensúlyból.

- Erik, ne csi-!

- Ők sem hittek nekem! - kiáltja - Jó volt nekünk odakint! Mégis mindenki belement, hogy csatlakozzunk a rohadékokhoz! ÉS TESSÉK! - ordítja torka szakadtából - Én tényleg megmondtam! - legördülnek az első dühös könnycseppek, amitől erőt kell magán vennie, de aztán jegessé válik a hangja és folytatja. - De most már nincs kinek. Megölték, vagy megetették a kis szörnyecskéikkel szinte mindet!

Ékesen káromkodik egy hosszú ideig, amit egyenesen fáj nézni. Szörnyű ilyennek látni valakit, ennyire elveszettnek, megbánásokkal és tehetetlen haraggal telinek. Aztán fújatva megint felém kapja a fejét és szikrázó szemeinek kereszttüzébe zár.

- Majdnem pont olyanokkal, mint az ott! - Anélkül mutat a sárkánykára, hogy odanézne.

Kikerekedik a szemem és a lény felé fordulok. A Kissárkány fajtájával?! De-, nem, az nem lehet, azt mondta "majdnem pont olyanokkal"!

- Miről beszélsz? - kérdem tétován, remegő hangon.

- Arról, hogy volt egy remek kis arénájuk, ahol ezzel szórakoztatták magukat! A feleslegessé vált embereket, mind bedobták a dögöknek, hogy szétmarcangolhassák őket! Egyik-másik arra is verte ki!

- De hát ő olyan kicsi... - lehelem meredten, még ha tudom is, hogy nem hazudik.

Ezúttal tudatosan tekintek az emlékei közé, de hamar vissza kell, hogy rántsam a mentális csápjaimat, mert a látvány, Erik érzéseivel vegyítve gyomorforgató és félő, hogy pánikroham törne rám, mint akkor őrá.

A lényeget szerencsére megláttam. Azt, hogy milyen lények is voltak azok valójában, és hatalmas kő esik le a szívemről, mert nem a Kissárkány fajtájáról van szó, csak hasonlítanak egymásra. Azok nagyobbak, izmosabbak és kétségkívül vérszomjasabbak, mint a sárkányka. De az érzés alapján is máshová könyvelném el őket.

Mint a házi és a nagymacska esete. Ők is hasonlítanak, sőt lehet, hogy közös rokonságuk is van, de attól még jelentősen különböznek.

- Az nem jelent semmit! - fújtatja - Láttam mire képesek! Te pedig csak úgy dédelgeted, mint valami- - Megrázza a fejét és vet rá egy gyilkos pillantást. - Nem tudod mire képesek!

- Lehet, de azt tudom, hogy Ő nem akar bántani. - védekezem és próbálom elterelni a gondolataimat a látottakról és harcolok a torkomat szorongató gombóccal.

Elfintorodik.

- "Tudod", mi? - olyan lenézően mér végig, hogy sértetten felpaprikázom magamat.

- Elmondjam, hogy miért?! Szeretnéd tudni, az én történetemet?! Biztos vagy benne, hogy megéri? - esek a torkának, de minderre csak felizzik a tűz a szemében.

- Igazán?! Na mondjad! Hadd "tudjam" én is!

Pezseg a vérem a zaklatottságtól és tudom a lelkem mélyén, hogy kezdünk veszélyben lenni. Én is egyre kevésbé figyelem a környezetünket, és hangosan vitatkozunk már megint. Csak hogy idekint már van egy-két olyan dolog is, ami jobb lenne, ha nem találna ránk.

De a sértett büszkeség, az bizony sértett büszkeség. Úgyhogy ahelyett, hogy tovább rángatnám az úton és keresnénk egy biztonságos menedéket, ahol majd rendesen kivesézhetjük egymás múltját, meg a dolgokhoz való hozzáállásunkat, egy nagy levegővel nekifeszülök és pillanatok alatt bemászok a fejébe.

Teszek róla, hogy érezze is a jelenlétemet, tudja, hogy én vagyok ott, a teljes mivoltom járja át az övét, majd amikor az arcát eltorzító düh átvált zavarodott rémületbe, megszólalok közvetlenül az elméjében.

"Fogalmazzunk úgy, hogy van pár trükk a tarsolyomban!" - sziszegem, és örülök, hogy most nem kell benyomásokat meg egyebeket küldenem, mert Ő érti azt is, amit mondok. - "Mit gondolsz, hogyan éltük túl az éjszakát?! Nem a két szép szemünkért, elhiheted! Nekem köszönheted, hogy most nem alulról szagolod az ibolyát! Már, ha egyáltalán maradt volna orrod, amivel azt megtehetnéd!" - nyomatékosan felidézem az őrült fenevadak ordítását és rángatózását az uralmam alatt, közvetlenül azelőtt, hogy egymásra uszítottam volna őket.

Látom a pillanatot, amikor a kisugárzása beszürkül és rövidesen a döbbent szemei fennakadnak, majd szimplán összenyeklik. Már hiába ugrok mellé, nem tudom elkapni, így a feje keményen koppan a feltöredezett aszfalton.

- Francba!

Felhúzom a sapkáját és megtapogatom a fejét. Nem vérzik, de attól még lehet baja. Hirtelen ötlettől vezérelve mentálisan is letapogatom a helyet és ugyan nem tudom, mit is csinálok pontosan, az a benyomásom támad, hogy nincs nagy baj, csak max sajogni fog a feje miután felébred.

A hátára igazítom, majd a vállamnak döntöm a lábát és várok, hogy magához térjen. Igazából fogalmam sincs, hogy a sokktól ájult-e el, vagy olyan, mint én voltam és egyáltalán nem bírja a telepátia mentális terhét. Kicsit már bánom, hogy mennyire nekiestem, és egy részem nagyon reméli, hogy nem fog emlékezni az egészre.

A sárkánya veszett nyüszítő morgására kapom fel a fejemet és a vér is meghűl bennem, amikor a lelki szemeimmel körülnézek.

Meghallott minket a nagy szörny és most hihetetlen sebességgel szeli át a köztünk elterülő fél falut.

- Picsába, picsába picsábaaa! - dalolom szűkölve és ütlegelni kezdem Erik arcát. A sárkányka is mellém szökken és a pulcsim szélébe harap, majd rángatni kezd.

Ha ő is ennyire tart attól, ami felénk tart akkor még nagyobb szarban vagyunk, mint gondoltam. Így nem fogunk tudni elhúzni innen, mire ránk talál a lény!

Mentálisan kinyúlok és elsikoltom magamat, hátha a segítségünkre siet:

"Nyírfa!"

De hiába, érzem, hogy nincs már a közelben a jelenléte.