Az Éjszaka Ölén

49

Nincs nyitva a szemem, mégis minden tiszta körülöttem, egyértelműen látom még az utolsó fűszál legkisebb hibáját is, de ezt-, ezt a szörnyet egyszerűen nem lehet kivenni! Nyúlik, csavarodik, tekereg. Önmagába fordul, majd olyan helyen bukkan ki, amire sosem számítanék. Teljességgel kiszámíthatatlan és nem hasonlít semmi olyan élő dologra, amit eddig valaha láttam.

Libabőr kúszik a nyakamra, ahol a piheszálak és babahajak feszülten megmerevednek, mint a macska hátán a szőr, amikor fél, vagy mérges. Embernél persze ez nem látványos, de az érzet ott van. Kényelmetlen és rossz. Baljós. Pont, mint ez a lény. Tudom, hogy nem számít egyik szörny sem normálisnak, de ez egyenesen természetellenesnek hat. Kifacsart, megkínzott formák, amelyeknek nincs nyugtuk. Ennél még egy nyamvadt slime is jobb lett volna!

A hideg futkos a hátamon a jelenlétének erejétől, úgyhogy emlékeztetnem kell magamat, hogy már az enyém sem tréfa, pláne nem azé, akinek a bőrébe készülök bújni!

Minden szélsebesen történik, mégis valahogy lassú, vagy csak én gyorsultam fel túlságosan, de szinte egyszerre mozdulunk. Ő fizikailag, én viszont mentálisan, és szörny legyen a talpán, ha ezt is csak úgy lerázza magáról!

Talán egy pár másodpercem van, hogy elérjen és darabokra zúzzon, talán annyi se, de bármennyi is, éppen elég, hogy csővestűl az arcába kapja az Éjjeljáró legsötétebb részéből összeszedett és bekoncentrált, már-már száz százalékos hidegen sajtolt esszenciáját.

Egy halk nyikkanást hallok, mielőtt megmerevedik és olyan, a teljes testét átjáró remegés keríti hatalmába, mintha földrengés áldozata lenne, de nem merem kinyitni a szemeimet, hogy megbizonyosodjak róla. Félek, hogy ha megtörik a koncentrációm, simán lerázza magáról a fogásomat, mintha mi se történt volna, aztán a torkomnak ugrik és apró cafatokra tép.

Szüntelen tolom neki az emlékeket, az érzéseket, a fájdalmat és tehetetlen gyűlöletet, a kínt és azt, hogy ő csak egy senki, egy vérszomjas és annál is kegyetlenebb, isten lába előtt.

Mégha ezek a képek engem is épp annyira megviselnek.

Megszűnik az időérzékem, de valahogy feltűnik, hogy mennyire szarul is kezdek lenni. Úgy érzem menten szétrobban a fejem és nem jutok elég levegőhöz. Abban sem vagyok biztos, hogy még állok-e, vagy már rég összerogyva és fejjel a sárban sínylődöm. Megmagyarázná miért nem tudok rendesen lélegezni. Szédülök, a világom beszűkült a lényre, mint egyetlen tekergő, mégis valamelyest biztos pontra és tudom, hogy már nem sokáig bírom fenntartani az áradatot. De legalább nincs hiába mindez, mert csoda folytán megteszi a hatását.

A lény őrülten kavargó, fényes színe megszürkül és zsugorodni kezd, alakja némileg stabilizálódik, mintha lelassulna és újabb különös hangok szűrődnek ki a testéből. Nem tudom hova tenni őket, de érzem, sőt tudom, hogy reszket és minden porcikájával meghunyászkodik. A helyét keresi, menekülő utat, de nem mer mozdulni. Ha elengedném talán azonnal eliszkolna, de nem merem megkockáztatni. Addig fogom fenntartani a mentális támadást, amíg meg nem döglik vagy a testem meg nem roppan a teher alatt!

Viszont megengedek magamnak egy apró reményteljes mosolyt, majd résnyire nyitom a szememet.

Az első dolog, ami feltűnik, hogy valami csoda folytán még mindig állok. Látom a koszos zoknimat, a saras verandát, de nem vagyok felkészülve a látványra, ami ennél feljebb fogad. Csak annyira telik tőlem, hogy önkéntelenül összeránduljak és védelmezőleg magam elé vonjam a karjaimat, ha már hátrálni nem tudok.

Megszakad a kapcsolatom a lénnyel, amint szertefoszlik a koncentrációm és kigúvadt szemekkel meredek magam elé. Ugyan, már látom, hogy néz ki, de törődni sem tudok a sötétbarna, kifacsart gömb alakjával, hogy alaposabban szemügyre vegyem, annyira reszketek.

Ő sincs jobb bőrben, hiába szabadult meg tőlem, nem mozdul. Nem mer. És én sem.

Aztán nem látom többé.

- "Naelihh" - Két helyről szólal meg a hang egyszerre, és a vastag sötét csáp legvége, ami immár eltakarja előlem a világot, lágyan az orcámhoz ér.

Egyszerre beszélt hozzám a jobb fülem mellől érkező, mély, elnyújtott sziszegés és az elmémben visszhangzó másik sugallat, mégis mást mondtak. Vagyis, ugyanazt, csak máshogyan.

"Naelih", "Apróság", vagyis az Ő szemében: Én...

Furcsa, összezavaró ez a kettősség, de egyszerre érdekes is. Teljesen új. Persze, csak ha nem lennék annyira beszarva, hogy levegőt sem merek venni! Már érzem a szokásos hőt is, ami testéből árad és a hátamat beterítve pillanatok alatt leizzaszt.

Furcsa csuklás tör rám, amire közelebb mozdul és nekem feszíti a törzsét, hogy megtartson, aztán oldalról rám néz. Azonnal hatalmába kerít a klausztrofóbia és a kínzásom emlékei a felszínre törnek. Én is nekifeszülök, hogy nagyobb legyen a hely közöttünk, de nem változik szinte semmi.

Aztán véletlenül a szemébe nézek és-, szégyenszemre teljesen összeomlok. Az addig háttérbe szorított események torkon ragadnak és fuldokló pánikroham tör rám. Hamar követi a hangos, ziháló sírás is. A földre rogyok és magzatpózban görcsösen ringani kezdem magamat, miközben próbálom eltakarni a szemeimet. Nem mintha bármit is változtatna a helyzeten, de képtelen vagyok szembenézni vele! Nem akarom látni, még nem! Ez túl korai!

Egy elveszett gyereknek érzem magam egy olyan világban, ahol a felnőttek is örömmel írtják egymást. Hogyan éljek így túl?

Nyírfa is így nevezett, gyermek. Milyen találó, talán jobban kiismert, miközben a nyomomban járt, mint azt először hittem volna. Már nem érzem sértésnek a becenevet. Csak félelem és szégyen maradt bennem.

Egy ideig, miközben patakzanak a könnyeim, az Éjjeljáró érdeklődve méreget, majd a remegő lény felé pillant, és miután visszafordul felém, a csápjának egy rándításával szimplán kettészeli.

Szerencsére nem érint meg. Így is teljesen gigantikus a fölém tornyosuló és minden oldalról körbefogó jelenléte. Már látom milyen igazából. Ő nem simán egy sötét folt, mint ahogyan az Nyírfa, a Kissárkány vagy a saját aurámban megjelenik, hanem egy konkrét Fekete lyuk. Egy kolosszális, koromsötét mélység, ami teljes mértékben legyőzhetetlen. Semmi esély ellene! Senkinek és semminek. Iszonyatos erővel nehezedik a környezetére.

Egy villanás és az áruló agyam már össze is köti az aznapi emlékeimmel, amikor fojtogatott és tehetetlenül fuldokoltam a csápjainak szorításában, miután egyesével törte szilánkosra az összes csontomat...

Megtörtént egyáltalán? Tényleg csak képzeltem, mindazt? De annyira valóságos volt, annyira fájt! Lehetséges volna?

A zokogásom kényszeres hüppögésbe vált át, amint újra és újra rám tör a légszomj és meredten az ölemre nézek, mert Rá nem merek.

"Nem bánthat már." - sugallja, ezúttal hangtalanul és egy érzés követi, ami azt üzeni: 'Biztonságban vagy, mert már itt vagyok.'

Egyenesen felszűkölök a felháborodástól. A felkaromba mélyesztem az éles, egyenetlenre töredezett körmeimet és fájdalmas vicsorra húzódik a szám.

"Nem tőle félek." - válaszolom reszketeg óvatossággal - "Hanem Tőled!"