Az Éjszaka Ölén

69

Olyan hirtelen történik minden, hogy először nem is realizálom, hogy belőlem jön az a vérfagyasztó sikoly, melynek hallatán vetési varjak egy csoportja röppen fel valahonnan a közelből, hogy károgva tovaszálljanak egy nyugodtabb környék felé.

Összerogyok. A látásom elsötétedik egy pillanatra és ösztönösen el akarok hátrálni a maró gyötrelemtől, de a fájdalom nem hogy enyhül, hanem csak egyre fokozódik. Újra és újra felzokogom, miközben szinte vakon matatok a magas gazban, hogy mégis mi képes ekkora pokoli fájdalmat okozni.

Még a vérem is meghül amikor a kezem meleg, napsütötte vasat érint és tudatosodik bennem, hogy mibe is léptem.

Sajnos ez a felismerés csak ront az egész helyzeten.

- Ne! Ne, ne, ne!

Adrenalintól remegve nekiesek a beszorult lábamat körülvevő magas növényzetnek, hogy jobban szemügyre tudjam venni a csapdát, de nem állok készen arra a látványra, ami kirajzolódik előttem.

Vértől mocskos minden, a nadrágom szára számtalan helyen elszakadt és félő, hogy elájulok ha csak egy másodpercnél is tovább kell látnom a lábszáramból megmaradt széttrancsírozott hús és a kiálló csontok szilánkosra tört groteszk képét.

A számon át veszem a levegőt, de nem segít, mert a fémes vérszag átjár mindent és pillanatok alatt viszkózus nyállal telik a szám és ismét felfordul az éppenhogy lecsillapodott gyomrom. Nem bírom visszatartani az öklendezést, pedig a legapróbb mozdulatra is gyötrelmes kín járja át a testem.

Állatias hörgés tör fel belőlem és hátravetem a fejemet, hogy az égbe kiáltsam a fájdalmamat.

A látvány egyszerűen szörnyű. Mintha legalább három medvecsapda lett volna összeheggesztve tűhegyesre fűrészelt vasfogakkal, hogy maximális kínt okozhassanak a szerencsétlen áldozatuknak. Még a középkori kínzómesterek is megirigyelnék azt a szadista lángelmét, aki ezt kiötlötte, de bárki is készítette és hagyta itt, egészen biztos, hogy nem rendelkezett ép elmével!

Jajgatok, káromkodok, bőgök és a fogaimon át lélegzem, de semmi sem használ. Hiába tapogatózom, nem találok se fogást, se eleresztő mechanizmust a kegyetlen kínzóeszközön és a pánik már-már teljesen felemészt.

Túl sok a vér... és csak arra tudok gondolni, hogy percek alatt el fogok vérezni, ha nem teszek valamit gyorsan.

Méretes vasfogak marnak végig a húsomba egészen a lábszáram közepéig és patakokban folyik a vérem, ami csak még csúszósabbá tesz mindent. Nem látom teljesen a szétszaggatott textilen át, de tudom, hogy a bokámnak annyi. Érzem, hogy a legkisebb csontjaim közé is fém ékelődött, és -ugyan a mindent elsöprő fájdalomtól nem lehetek teljesen biztos benne-, de mintha nem érezném a lábujjaimat.

Legalább az nem fáj...

"Engedj oda!" - parancsolja egy ellenvetést nem tűrő, mély hang, ami még így is nagy nehézségek árán képes csak átvágnia magát az elmémet borító színtiszta pánikon.

Fájdalmas grimaszba torzult arccal, könnyektől hunyorogva emelem fel a pillantásom a gyötrelmes látványról, de két tucatnyi sötét, vékonyka csáp takarja ki előlem a napsütötte vidéket.

Akár egy csokornyi veszett mérges kígyó, tekeregnek, feszengenek és fenyegetően lecsapnak még a legapróbb muslicára is, ami meg mer közelíteni.

Semmit sem látok tőlük. Körülölelnek, akár egy izgő-mozgó, halálos takaró.

- Mi-

"ENGEDJ ODA!" - dörgi ingerülten az Éjjeljáró.

De én csak pislogok, nem értve mi történik, és amikor felerősödik a lábam lüktetése csak még inkább elvonódik a figyelmem. Begörnyedek és a combomba mélyesztem a körmeimet. A kézfejemre szüntelen forró könnyek potyognak az összeszorított szemeimből.

Nem érdekel, ki és hogyan, csak vessen véget ennek!

- Se— – Levegőért kapok. - Segíts!

Farokcsapás tompa hangját hallom, és enyhén megrezdül a föld alattam.

"Próbálok, de nem hagyod!" - sziszegi - "Nem akarlak bántani, de ha nem engedsz oda, muszáj lesz!"

Mégis kit fenyeget? Ennél mégis mi lehetne rosszabb?!

"NEM ÉRTEM MIT KÉNE CSINÁLNOM!" - sikoltom a linkünkön át. Még az sem érdekel, hogy nem nagyon viseli el, ha ezt csinálom. - "SEGÍTS! SEGÍTS, SEGÍÍÍÍTS!"

Mikor nem történik semmi, kínomban megint hátravetem a fejem és hangosan felkiáltok.

- Kérlek!! KÖNYÖRGÖM!!! - zokogom - Annyira fáj!!!

Érzem a frusztrációját, érzem a tehetetlen dühét, és, hogy őszintén segíteni akar, de nem mer. Miattam.

Aztán azt is, amikor mégis megteszi, és szépen sorban elkapkodja az agresszív csápokat, amelyek védelmezően körülvesznek. Próbálja gyengéden lefogni őket, de túl sokan vannak, túl fürgék és túlságosan vadak.

És nagyon nem díjazzák, hogy valami akadályozni próbálja őket!

Az Éjjeljáró halkan felszisszen, amikor legalább egy fél tucat éles, skorpiófarok-szerű bökő fúródik a testébe, és egyenesen felmorran, amikor az egyik a szemét veszi célba. Csak a gyors reakciójának köszönheti, hogy ki tud térni előle. A csáp viszont újra támadásba lendül.

Ezúttal viszont a szörny nem hagyja magát. Szétválasztja az egybeolvadt farokcsápjait és pillanatok alatt elkapja egytől egyig mindet ami körülvesz, majd térdre ereszkedik előttem.

Olyan erővel harapom az alsó ajkamat, hogy vérrel telik a szám, de a fájdalom szinte semmi a lábamat felemésztő pokoli kínhoz képest, így észre sem veszem. Görcsösen kapaszkodom a combomba és szűkölve figyelem, ahogy egy pillantást vet a csapdára.

Felsóhajt, majd rám villantja azúr tekintetét.

"Nem lesz kellemes, de kibírható." - közli, majd rámarkol a legfelső vasfogsorra, hogy szétfeszítse.

Már erre az apró érintésre is olyan kín söpör végig a testemen, hogy elsötétül a látásom, és a szám elé kapott alkaromba mélyesztem a fogaimat, hogy elfojtsam a szívszaggató sikolyt, ami szó szerint kiszakad a mellkasomból.

Nem bírom nézni, ahogy csinálja, de hiába szorítom össze a szemeimet, egy részem így is látja mi történik.

Hamar Ő is felhördül, mert hiába ejtette fogságba azokat a vékony -az övéi szorításában már-már törékenynek tűnő- csápokat, a fájdalmamtól új erőre kapva teljességgel megvadulnak.

Mivel hiába tekeregnek mintha nem lenne holnap, nem képesek kiszabadulni az Éjjeljáró szorításából, ezért taktikát váltanak. A skorpiófarokra emlékeztető duzzadt tövisek egy szempillantás alatt visszahúzódnak, majd hirtelen tűhegyes buzogánnyá alakulva felnyársalják az Éjjeljáró csápjait.

Berezonál a domhártyám és megremeg a tüdőmben rekedt levegő, ahogy elbődül földöntúli hangerejével.

Először hallom az üvöltését... amit végre nem mentálisan tett.

Végigfut a hátamon tőle a hideg és kényszeredetten összébb kucorodom.

"URALKODJ RAJTUK VAGY LETÉPEM MINDET!" - bömböli ingerülten, és mozgósítja a sajátjait.

Kivételesen áldom a lényét, hogy mindez ellenére sem hagyta visszacsapódni a csapda már lefejtett részét.

A fájdalom ködén át tompán érzékelem a világot magam körül, de a mondandójában valami mégis sikeresen megtapad az elmémben.

Azt hiszi, hogy azokat a csápokat én irányítom? Azt se tudom hogy kerültek ide!