Az Éjszaka Ölén

12 - Menedék

Nem fértem be...

Vagyis igen, de elég fájdalmas és véres mutatványnak minősül az üvegszilánkok és a fedetlen testem találkozása.

A ház belseje legalább aránylag tiszta -a port leszámítva- és nincs feltúrva. Rendes emberek laktak itt egykoron. Ezt én meg jól összerondítom a vértől csöpögő, megfáradt testemet vonszolva.

Olyan... szomjas vagyok és egyre jobban ráz a hideg...-konstatálom passzívan.

Felkutatom a fürdőszobát és áldom a jó embereket, hogy szerettek fürdeni és nem csak egy örömtelen mihaszna zuhanykabin hanem egy rendes óriási kád fogad. Felnyöszörgök a látványon és lezuttyanok a szélére. Egyáltalán nem biztos, hogy itt is lesz víz, de az ország többségében még volt elég sokáig miután kitört a szörnypokalipszis. A korábbi városkában én is ezt tapasztaltam egy két helyen, de mindenesetre az a szélössszefútta tábori közeg ahonnan jövök ezt állította. Elvégre minden felől érkeztek emberek hozzánk.

Hozzájuk!

Már nem tartozom közéjük és ez így van jól! - sziszegi egy hang az elmémben és csak egyetérteni tudok vele.

Közben megnyitom némi erőlködéssel az első tekerős csapot és- semmi. Nos nem mondhatom, hogy meglep, de azt se hogy nem. A biztonság kedvéért a másikat is megpróbálom, de ugyanígy járok.

Viszont a szomjam nem tágít. Talpra kényszerít és a ház felkutatására sarkall, hátha van valamilyen dobozos vagy palackos víz vagy üdítő eldugva!

Kótyagosan tántorgok véres lábnyomokat és kósza cseppeket hagyva magam után a puha kárpiton és a porlepte laminált lapokon.

Rosszul éreztem magam emiatt, birtokháborítónak.

Olyan régen láttam már valami érintetlen normális lakhelyet... Persze mondhatnám, hogy nemrég még egy városban voltam és ott biztos akadt ilyen! Hát én viszont egyre sem bukkantam!

Sok esetben a panellakások ajtajain nem tudtam bejutni, ahova meg igen ott már járt előttem valaki vagy valami.

Az egész település tele volt öreg rászáradt vértócsákkal, menekülés közben hátrahagyott véres kézlenyomatokkal, szétszórt cuccokkal és a tömérdek oszlandozó vagy már csak csont-törmelékekből álló hullával.

Vagy legalábbis amennyi maradt belőlük.

Nem egy zárt lakás ajtaja előtt elsétálva olyan dögszag csapta meg az orromat, hogy nem mertem levegőt venni a fertőzés veszélye miatt.

Hiszen voltak a hátrahagyott idősek és a magatehetetlenek is akik a bezárkózáson kívül mást nem tudtak tenni. Emellett pedig akik inkább maguk akartak a haláluk idejéről és módjáról dönteni.

Egy részem tisztelte őket érte. Sokan gyávaságnak tartják az öngyilkosságot tudom, de az én szememben mindig is nagy erő kellett hozzá. Komoly döntés, végleges kimenetellel.

Talán én vagyok döntésképtelen, vagy még mindez ellenére is képes vagyok látni a szépet és a jót a világban legyen az akár egy tovaszálló pillangó képében vagy egy nyugodt napos őszi délután egy színpompás fa alatt. A remény, az a bizonyos átkozott remény hal meg ugye utoljára.

Talán lesz újra rendes értelme az életemnek?

Egy napja még azt hittem... de annak is véget vetett egy monstrum.

Feláll a karomon a szőr, majd a jeges érzés szépen tovább terjed fel a tarkómig, egészen amíg el nem éri a fejem búbját ahol aztán teljes erőből kiráz a hideg.

Megrázom magam és az emlék szerencsére szertefoszlik.

Elhaladok egy tágas nappali szélén, ami jobbra egy amerikai stílusú konyhába nyílik, a falait pedig nagy ablakok díszítik. Mindegyiken le van engedve a redőny kivéve az egyiken ahol egy apró kis résen még némi szürke fény jut be, egyébként közel teljes sötétség honol a házban.

Ami most tűnik fel.

Megtorpanok és felhasogatott testem nyögése ellenére kiegyenesedem és körbepillantok döbbenten.

- Miért...látok? - teszem fel a kérdést az üres szobának és azonnal jeges érzés száguld át a testemen.

Az emberek nem kéne, hogy lássanak a sötétben! Pláne nem ilyen élesen, pláne nem az aki nemrég még csak szemüveggel látott a távolba.

Én viszont tisztán ki tudom venni a nappali minden egyes apró részletét. A porlepte tévé szélén hátrahagyott ujjlenyomatokat, a falakon lógó képekről visszamosolygó emberek vidám arcait és a szoba sarkában álló nagy talpas vázából kilógó művirágok sárgult kopott szín árnyalatait és apró szöszeit.

Hátratántorodom és elnyílik a szám ahogy egy remegés fut végig a gerincemen.

Rájövök, hogy valami kezd végérvényesen megváltozni bennem.

Lerogyok a puha kanapéra amire felkavarodik egy porfelhő és csendben nézem, ahogyan végig gomolyog a szobán.

A kissárkány ekkor betéved a konyhából és egyenesen belesétál miközben érdeklődve forgatja a fejét és a levegőt szimatolgatja. Megtorpan, a pupillái egy pillanatra összeszűkülnek, majd hatalmasra tátja pofáját és egy hangosat tüsszent.

- Egészségedre. - motyogom reflexszerűen még mindig bambán ülve.

Csiripel egyet, majd még mindig szipogva és a fejét rázva odajön hozzám és felugrik a combomra.

A kezem automatikusan kinyúlik, mintha csak egy bundás macska lenne az ölemben nem egy selymes pikkelyű másvilági lény és önfeledten simogatni kezdem. Már nem érdekel az sem ha megesz.

Csak úgy tolja a fejét a tenyerembe annyira élvezi a törődést, az én vadul vágtázó gondolataim pedig végre lassítanak és úgy érzem újra rendesen kapok levegőt.

Nyelni próbálok, de a torkom túl száraz és elkap egy köhögőroham. Ekkor jut eszembe, hogy vizet kerestem mielőtt lesokkolt a testem gyors változása.

Felkanalazom a szörnyit a karjaimba és elindulok a konyha felé. Nem akarom letenni, olyan jó meleg és selymes és...jól esik a közelsége. Lustán lóbálja lelógó farkincáját és ha erősen elvonatkoztatok, akkor még el is tudom képzelni, hogy nem az emberiség apokalipszisében élek épp, hanem boszorkányként egy mágiával teli világban aki a familiárisával most indul vándorútra.

De képzelgésemnek a kissárkány sziszegő morgása és hirtelen szúróssá váló pikkelyeinek felborzolódása vet véget.

Csak pislogok a hirtelen jött érzelmi változáson, amikor sziszegve nyújtogató nyakát követve a fürdőszobai folyosóra pillantok.

Elkomorodik az arcom, a szívem őrülten kezd verni és megremegek, mielőtt erőt veszek magamon és szembe nézek a még messziről is fölém tornyosuló Éjjeljáróval.

- Már vártam mikor jelensz meg. - lehelem.