Az Éjszaka Ölén

14 - Kérdések

Szúrós pillantásom összefonódik a sárkányka feje felett az övével, ami meg mertem volna esküdni, hogy szintén bosszúsan izzott. Most viszont egy cseppet sem aggódom, hogy elbájol vagy megbabonáz vagy akármit is csinál úgy általában. Valahogy esélytelennek látom, hogy a kis trükkje működjön.

Nem érek csak nagyjából a mellkasa aljáig, de széltében is messze túltesz rajtam. Átlagos méretű lánynak számítok, de mellette teljesen eltörpülök. Meleg, bársonyos bőre azonban balzsamként hat átfagyott és egyébként is alulöltözött tagjaimra, így mikor pár másodpercnyi enyhülés után azon kapom magam, hogy ösztönösen beljebb bújok a csápjainak ölelésébe, elszörnyülködöm.

"Én tényleg ennyire könnyen befolyásolható vagyok?!"

Kitágul a szemem és lepillantok a karjaimban szorongatott apró lényre, aki épp kettőnk között nyomorog. Lágyan mégis aggodalmasan megrázom, de csak halk torokhangokat ad ki magából és elég kótyagosnak tűnik. Nagyon remélem, hogy nem roppantottam meg sehol! Alig pár órája volt velem, de el se tudtam volna képzelni, hogy valami komoly baj éri. Pláne a rohadt Éjjeljáró miatt!

Visszavillan rá a tekintetem és újult erővel lobban lángra a haragom.

Ficánkolni kezdek, de ő mit sem törődve szimplán rám szorít.

- Engedj már el! - csattanok fel és próbálom ezt beleszuggerálni abba a nagy-, pofátlan-, hülye fejé-!!

Vége szakad a gondolatmenetemnek, mert olyan sebességgel csusszan le a testemről és hátrál vissza kettőt, hogy rendesen megingok és lépnem kell, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat. Csak pislogok értetlenül, de az ő szeme is látványosan kerek.

-Te most értetted amit mondtam? – kérdem halk reményteljes hangon, de inkább tűnik kijelentésnek.

Semmi reakció, hiába várok pár másodpercet. Na ná, hogy megint csak pofára ejt! De ami azt illeti a testbeszéde alapján olyan, mintha pont ő várna valamire. Természetellenes mozdulatlansággal áll és figyel, csak a mellkasa emelkedik néha.

"Már ha hasonló testbeszéde van, mint az embereknek! Vagy legalább valamilyen földi állatnak..." -dorgálom magam a feltételezésért, mikor tudom jól, hogy bármilyen lény is legyen, nagyon különbözünk.

Összeszalad a szemöldököm és visszatér a frusztrációm, de azért megpróbálom újra.

-Valamit nem jól csinálok igaz? Mert az előbb biztos vagyok benne, hogy értettél. - mormolom, de végig erősen koncentrálok felé.

"Talán telepata!" - súgja egy hang de egy másik azonnal csendre inti: "Akkor minek beszélt eddig hangosan, pláne, hogyha tudja, hogy nem érti senki?!"

Na jó, Nyírfa ebben talán kivétel, de ő nem igazán számít, mert Én őt sem értem!

Legszívesebben a hajamba túrnék és kitépném a maradékot is, de szerencsére tele a kezem.

Kéz! Érintés! Mi van ha ez kell hozzá?!

Visszafojtom a lélegzetemet és -el sem hiszem, hogy önként ezt csinálom de- teszek felé egy bizonytalan lépést, majd mégegyet és még egyet. Aztán ott állok előtte kevesebb, mint egy karnyújtásnyira.

Egyik remegő kezemmel elengedem a kissárkányt aki halkan morgolódik az Éjjeljáró közelsége miatt és felkúszik a mellkasomon, hogy a fejét a hosszú hajamba fúrja, majd a nyakamat körülölelve a másik oldalon kidugja azt, de ezután nyugton marad és szúrósan nézi tovább az ellenséget.

Még egy utolsó apró, reszketeg légvétel.

Aztán megérintem a hasa vonalában.

Megint zizeg. Egy kicsit arra hasonlít az érzés, mint mikor anno gyerekkoromban a Mamáéknál lévő ősrégi TV képernyőjét simogattam két mese között. De nem olyan erős, nem annyira csiklandós, sőt ami azt illeti egészen kellemes érzés. Mint egy macska önfeledt dorombolása az ember mellkasán egy nyugodalmas, lusta vasárnapon.

Nehéz leírni, de nekem ezek jutnak eszembe róla. Érdekes kontraszt, hogy minden történtek ellenére ennyire pozitív és nosztalgikus emléket és érzést hoz a felszínre egy ilyen apró gesztus.

Ha nem kényszerből történik.

Megrázom a fejem. Most nem ennek van itt az ideje.

-Most érted, amit mondok? - megint félve nézek a szemébe és csak remélni tudom, hogy nem ránt alá megint a mélysége.

Ezúttal viszont azonnali a válasz.

Igen.

Nem szóval mondta, de nem is gondolattal. Csak egy fogalom sugallata volt, egy futó mégis teljesen egyértelmű-... megértés.

Kilélegzem és már egyenesen támaszkodom rajta, mert ismét hatalmába kerített a szédülés. Hihetetlenül örülök, hogy a sárkányka a nyakamba mászott, mert hirtelen mindkét kezemre szükségem van, hogy ne bukjak orra, de az Éjjeljáró sem rest.

Mintha csak egy okot keresett volna, hogy ismét a karmai közé kerüljek, az egyik keze a derekam köré a másik a könyököm alá fonódik, hogy megtartson.

Idegen érzés, hogy valami képes átölelni az egész alsó testemet, vagy épp, hogy az ujjainak vége a vállam vonalán is túlnyúlik, noha csak a könyökömet akarja fogni. Erre azonban a sárkányka azonnal sziszegve felszegi a fejét és villámgyorsan lecsap az egyik sötét karmos ujjpercére.

Behúzom a nyakam és már a legrosszabbra készülök. Mikor mégse történik semmi félve kilesek hunyorgó pilláim alól ahol az a kép fogad, hogy egy kis sárkányfajzat bőszen csócsál egy olyan vastag ujjat, mint a fél feje és egyszerűen képtelen kárt tenni benne, mindegy milyen erővel ráncolja az orrát egy egy harapásnál vagy, hogy mennyire hegyes fogai vannak.

A követ is rághatta volna ennyi erővel. Na jó ez nem igaz, azt még talán ment is volna neki, de az Éjjeljáróban egyszerűen nem tudott kárt tenni.