Az Éjszaka Ölén

28

Megfáradva felsóhajtok most, hogy már minden maradék megkönnyebbült jókedvemnek oda.

Nemrég még készen álltam egy elég fájdalmasnak tűnő halált halni, csak jussak ki ebből a rémálomból, amivé a világunk lett azalatt a pár év alatt amióta megjelentek a szörnyek, és most... Csak tompának érzem magam. Elment az Éjjeljáró. Megszűnt az a nyomasztó jelenlét, amitől nem volt menekvés és most hozzá képest minden egyéb triviálisnak érződik. Tudom, hogy más szörnyek is megkínozhatnak, tudom, hogy egy sima átlagos ember is lenne képes annyi fájdalmat okozni, mint Ő, akkor pedig miért érzem úgy, hogy semmi mástól nem kell tartanom?

Miért érzem azt, hogy az egyetlen igazi veszély, ami rám leselkedik az csakis az Ő sötét pofája?

Hátranézek a srácra. Remeg. Kilátszik a szeme fehérje és egyik kezét a szája elé téve próbálja tompítani zihálását, miközben óvatosan hátrál. Ez a normális reakció a minket fenyegető veszélyre való tekintettel. Retteg az életéért. Pedig nálam idősebbnek tűnik. Ugyan láttam, hogy mindenkit máshogy visel meg a túlélésért való folyamatos küzdelem, de szerintem akkor sem lehet több, mint talán 30-32 éves?

Logikus a reakciója. Tudom. De nem értem. Talán megnyugtat, hogy valaki olyannal állok itt, aki nálam jobban fél? Rémlik valami pszichológiai válasz ezzel kapcsolatban, de most nincs itt az ideje ezen morfondírozni.

Visszafordulok és ezúttal kiveszem, hogy mit is éreztem és mi az, amitől elcsendesedett az éjszaka.

Majd egy tucatnyi, nyúlánk, sápatag bőrű szörny üget egymás útjába vágva nagyjából mifelénk. Elég messze járnak még, így nem látom minden részüket tisztán, de az biztos hogy nagyon hosszú minden végtagjuk és a fejük, de a törzsük zömök és merev. Négykézláb loholnak, de néha az egyik megáll, felegyenesedik csontos vékony hátsó lábain és az ég felé fordítja hosszú ék alakú fejét. Mintha csőr lenne, bár túl hosszúnak és nehéznek tűnik ahhoz. Furcsák. De melyik szörny nem az...

- Én húztam!! - sziszegi a férfi messze mögülem és halk futásnak ered éppenhogy megvilágítva az utat maga előtt.

Követem én is és hamar utolérem az egyik ház kapualjában, amikor megpróbál átmászni azon. Kétkedve összevonom a szemöldököm, de talán csak nem látja hova is akar bejutni.

- Ez nem biztonságos, - ráncolom a homlokomat és a fogamat szívom - túl nyitott és már töröttek az ablakai is. - Mutatok rá az épületet elemezve.

- Talán van jobb ötleted? Azt se tudjuk mi jön! - csattan fel fojtott hangon, tágra nyílt szemekkel.

De hiányzik az él a hangjából, teljesen elnyomja a pánik.

Megrázom a fejem és rosszallóan figyelem, ahogy remegő kezekkel bénázik. Egyáltalán nem gondolkodik tisztán.

- Egy egész falka jön, ha csak egy is bejut nekünk végünk. - dünnyögöm szinte csak magamnak miközben más opció után nézelődöm.

Felém kapja a fejét és élesen beszívja a levegőt, mielőtt megcsúszik a lába a nedves vason és feljajdulva visszaesik mellém. Összeszorítja a szemeit és a jobb kezét a melléhez kapva óvatosan dédelgetni kezdi.

- Megsérültél? - felé kapok, hogy szemügyre vegyem, de elhúzódik és férfiatlan szükölő hangot hallat mielőtt megkétszerezett erőlködéssel veti magát a feladatba, mit sem törődve azzal, hogy véres nyomokat hagy a kerítésen.

Felsóhajtok, mert hátra sem kell néznem, tudom, hogy meghallottak minket. Viszont amikor az egyikük kitátja förtelmes száját és elereszti a valaha hallott legvérfagyasztóbb állatias üvöltést, hatalmasat dobban még az én szívem is és libabőrbe borul az egész testem. Egy röpke pillanatra pedig megint átérzem mi is vagyok valójában. Egy elveszett, gyenge kis nőcske egy szörny-fertőzte világban, méghozzá teljesen védtelenül.

Hirtelen lódul meg a pulzusom és bírja tettre a testemet a visszatérő életösztönöm. A srác után nézek, de az a hang hallatán félúton kővé dermedt és most egy helyben remegve tartja magát. Talán még levegőt sem vesz rémületében.

Már én is zihálok és idegesen kapkodom jobbra-balra a fejemet. Akaratlanul is a lila kis házikóra réved a tekintetem és ugyan görcsbe ugrik a gyomrom is a gondolattól, hogy visszamenjek oda, amikor bármikor felbukkanhat újra az Éjjeljáró, de-... Eddig mindig megtalált. Mindegy hol voltam. Tényleg ennyit számítana, hogy hol vagyok, ha amúgy is le tud nyomozni?

Nem akarok többé a karmai közé kerülni, és nem tudom, hogy meddig érdemes élni mielőtt visszatér, hogy-... Hogy mi? Igazából mit is akar tőlem? Engedelmességet. Ez tiszta. Pár nappal ezelőttig nem is volt igazán jelen, csak távolról megfigyelt, mint valami egzotikus állatot a kifutóban. Mi változott? Hogy szájaltam? Hogy ellenálltam?

Feldühítettem... és megmutatta milyen is igazából a mi kis kapcsolatunk. Nem azért nem bántott eddig mert nem tudott volna, hanem mert nem akart. Nem volt oka rá. Viszont mi van ha nem dühítem fel? Akkor is meg fog kínozni, ezek után? Elvégre azt mondta én választok, hogy hogyan bánik velem majd, nem?

Görcsösen szorítom a vasat, amikor megint felhangzik az a szörnyű üvöltés és mielőtt észbe kapok a férfi kabátjába marok és lerántom a kerítésről.

- Erre gyere! - utasítom és az alkarjánál fogva a lila házikó felé rángatom.

Csak két házzal odébb és az utca túloldalára kell átjutnunk szerencsére, úgyhogy nem veszítünk sok időt, de annál nagyobb falat áttornázni a magas kerítésen a pánikba esett testét. Szerencsére az adrenalin nagyobb erőt ad, mint gondoltam volna, így amikor én is sikeresen landolok engedek magamnak egy gyors pillantást a szörnyfalka irányába.

Nem kellett volna. Azonnal felsikkantok a teljes groteszk mivoltuk láttán, pláne amikor átnyúlva a rések között az első éles fogsor centikra csattan az új társam kabátja szélétől.

- Menjünk már innen a picsába! - visítom, majd toszigálni kezdem a srácot a garázskapuig. - Gyerünk, menj már!!

Éppenhogy bejutunk és a földön csattan a nehéz szerkezet, mielőtt az első koppanás elér minket a leggyorsabb szörny képében. Gyorsan elfordítom a zárat és hátrálok pár lépést.

Sorra ellepik az ablakokat és hosszú karmos ujjakkal könnyűszerrel betörik az üveget, hogy aztán bedugdossák a rettenetes pofájukat. Innen már látom, hogy nem csőrük van, hanem hihetetlen hosszú koponyájuk, akár csak a krokodiloknak. Az egész fejük lényegében egy hatalmas száj. Az pedig csak hozzáad a bizarrságukhoz, hogy rossz helyen van a szemük, ugyanis a felső állkapcsuk közepén egymás után két pár hosszúkás, vöröses karimájú és tejfehér szempár ül. Sokkal előrébb, mint azt eddig bármilyen állaton vagy szörnyen láttam volna korábban.

Van valami a tekintetükben, valami sötét, beteg csillogás, amitől mindketten a hátsó falhoz lapulunk. Szerencsére egyik ablak sem akkora, hogy beférnének rajta, így csak önmaguknak ártanak azzal, hogy az éles üvegszilánkokon forgatják a nyakukat, de ez csak egy pár darab. A falka többi tagja a ház körül ólálkodik és vicsorgó üvöltésekkel kommunikálva egyéb beutat keresnek.