Az Éjszaka Ölén

2 - Aznap

Egyik éjjel én voltam őrségen. 

Ha nem lett volna elég az újhold önmagából még borús, esős idő is volt. Egész végig remegtem és minden apró szélrezdülésre megállt bennem az ütő a félelemtől; annyira, hogy számoltam az őrségből hátralévő időt. Gondolná az ember, hogy közel másfél évnyi világvége után már, ha nem is teljesen, de legalább valamennyire, egy alap tolerancia kialakul és hozzászokik az egyén.

A jó nagy büdös francokat!

Elég a Pusztaságra gondolnom és azonnal feláll a szőr a hátamon! Ja és ha netán egyedül kell kimerészkednem? Egy nagy adag pánikroham rendel, jól hallom?! Négyes asztal, azonnal viszem! Köszönjük, hogy minket választott!

Na, de szóval, azon az éjjelen: Azon kívül, hogy a legkisebb nesztől is betojtam és a többségében alaptalan volt a félelmem, nagyjából hajnal kettő tájékán valami különösre lettem figyelmes.

A látvány ami elém tárult az egyszerre nyűgözött le és borított libabőrbe tetőtől talpig, mert az apró pár házból álló tanyasi táborunkon túl az erdő szélén valami foszforeszkálni kezdett és olybá tűnt, hogy a csillagos égbolt egy szeglete költözött le a Földre hozzánk halandókhoz. Először azt se tudtam mi volt az az absztrakt folt, de ahogy mozgolódott kezdett kirajzolódni egy egészen emberi forma. Aztán egyik pillanatról a másikra eltűnt.

A szemem előtt még sokáig ott lebegett alakjának szellemképe, de hiába kerestem, kutattam kámforrá lett. Aztán egy bő fél óra múlva, amikor már majdnem meggyőztem magam, hogy csak a fáradtság és félelem járatta velem a bolondját, megláttam a körtefa alatt álldogálni és a hosszú parasztházat vizsgálni.

Úgy meglepődtem, hogy véletlenül megrugtam a lábam mellett heverő kiürült bögrémet tehetetlen rándulásom során és az neki szánkázott a guberált lemezek és egyéb szemétből összeeszkábált őrtornyom falának. A régi templomok harangjai nem kongattak szebbet, mint az a darab szemét. Szinte csodáltam hogy csak a szörny nézett felém és nem riadózott az egész tábor. Talán kevésbé féltem volna, ha nem vagyok egyedül, de sajnos kevesen voltunk. Minden éjjel más őrködött.

Mindent megadtam volna, hogy valaki elvonja rólam a figyelmét. E- helyett könnyekkel küzdve óvatosan kúszni kezdtem hátra és nekifeszültem az oldalsó falnak, hogy teljes takarásban legyek, az őrtorony lemez falainak oldalába vájt kilesők elől. De egy ősi préda részem tudta, hogy nem létezett az a rejtekhely ahol ne találta volna meg áldozatát, ha egyszer kiszúrta.

Messze volt, de hátborzongatóan nagy szemei tudtam, hogy a sötétség és a fekete ruháim és ugyanolyanra mázolt farkas koponyás maszkom ellenére is megláttak.

Felszegte állát az emelvényem irányába és vágott pupillái összébb húzódtak ahogy mélyen beleszimatolt a levegőbe.

Fél szemmel mertem csak kilesni, de még mindig ott volt, ám éjsötét csillag leples testén a szeméhez hasonló élénk elektromos kékeszöld árnyalatokban motívumok jelentek meg és finoman pulzáltak a sötétségben. Nehéz leírni, de a maguk különös, idegen módján gyönyörűek voltak és nem bántották a szemet. Kilélegeztem és gyorsan visszarántottam a tekintetem róluk, mielőtt teljesen elbájoltak volna. Ekkor halk éteri dörmögést hallottam akár a nevetés, így megkíséreltem, hogy ismét kinézzek.

De már nem állt senki a körtefa alatt, bár helyesebb úgy mondanom, hogy mellett, mert az az átokverte fa olyan magasra nőtt, hogy egyszerűen nem lehet elérni még az alsóbb ágait sem. A lény pedig kényelmesen támaszkodott rajtuk! Mérget vennék rá, hogy közel három méter magas. És erős.

Aggodalmasan pásztáztam a tájat, keresve a leghalványabb csillag fényét, de nem leltem. Már majdnem kidugtam a fejem a résen, de csak sötétség köszöntött bármerre fordultam. Veszélyesen hasonlított az érzés arra, amikor találsz egy hatalmas pókot az ágyadban, mondjuk a párnádon és miután túlélted a mini szívinfarktust, elrohansz valamiért, amivel arrébb tessékelheted, vagy ki hogy bánik el vele, de mire visszaérsz, már hűlt helyét találod csak. Csak mindezt egy gigászi szörnnyel, aki több mint valószínű, hogy szórakozásból tép szét embereket!

Adrenalin pumpált az ereimben ahogy egyre zaklatottabb lettem, aztán az őrtorony nyögött egy hatalmasat, bennem meg azonnal meghűlt a vér.

Nem mertem megfordulni, mert tudtam mi vár rám, hogy mivel találom szembe magam. Megdermedtem, de remegésem felerősödött, a lélegzetem pedig ki-kihagyott. Éreztem ahogy fölém tornyosul és forró levegő borzolja a hajam. Megint az a különös, hajmeresztő éteri morgás, de ezúttal mélyebb, állatiasabb...vadabb.

Felnyöszörögtem és próbáltam elfojtani a kikivánkozó hisztérikus zokogásomat, mire egészen közelről, a fülemhez hajolva lágy doromboló morgással válaszolt. Nem tudom minek szánta, de a közelségétől egészen a falhoz préseltem magam és szinte nyüszitettem.

Aztán megérintett. Forró rücskös, mégis puha kezek(?), mancsok(?) simítottak végig a karomon, a hátamon, végül a nyakam oldalán. Itt egy éles karom felcsippentett egy lokni hajat és éreztem, ahogy felemelte majd mélyen beleszippantott és elégedett torok hangot hallatott. Valami ostoba nŐi okból az első gondolatom erre az volt, hogy, már nagyon hajat kéne mosnom és egy pillanatra el is szégyelltem magam. Nem tartott sokáig a pillanatnyi elmezavarom de, asszem meg is érdemlem, hogy szörnykaja legyek!

Bár még mindig nem bántott, eddig minden érintése lágy volt. Igaz a macska is örömmel játszik el az egérkével vacsora előtt.

Reszketve oldalra sanditottam, majd rettentően lassan megfordultam. Ha megöl legalább tudni akartam, hogyan néz ki a gyilkosom!

Gigászibb volt mint gondoltam. A szűk térbe csak gubbasztva fért be. Masszív testéből szó szerint áradt az energia és a kellemes meleg, az a különös élénk mintázat pedig halványan izzott. De már nem csak mellkasát és oldalát díszítette a vékonyabb és vastagabb vonalak váltakozása, hanem erős vállait és karjait is, követve és kiemelve impozáns izmainak körvonalát. A bőre valóban olyan volt, mint az éjszakai égbolt, ahol koromfekete alapon apró, miniatűr csillagok fénylettek. Karmos kezei állatiasnak mégis emberinek tűntek, s ujjainak vége a karmait leszámítva szintén fénylett.

Két hatalmas szempár bámult le rám egy hosszúkás arcból. Ez a része egyáltalán nem volt emberi, de közben mégsem volt idegen a kép. Az orra és szája kicsit hüllőszerű volt, írisze kitöltötte mandula alakú szemeit, pupillája pedig rombusz alakú volt.

Kénytelen voltam bevallani, hogy gyönyörű lény volt a maga idegen, exotikus módján.

Tekintete olyan intenzíven hatolt a sajátomba, hogy magát a lelkemet perzselte, szépségük rabul ejtett és teljesen elbájolt, olyannyira, hogy megszűnt minden félelmem. Farkasszemet néztünk, közben ő lágyan dorombolt és simogatott. Eképpen vesztettem el magamat egy szörny karmai közt és még csak meg sem próbáltam szabadulni.

Egyre közelebb húzott magához, lábaimat a dereka köré fonta és hátamon átsiklott valami selymes, hogy félretolja a nyakamról a hajamat, már szinte mindenhol összeértünk, amikor a szemem sarkából vastag fénylő csápokat láttam meg és annyira megdöbbentett ez a látvány, hogy sikeresen kizökkentett révületemből.

A pánik mindent elsöprő özönvíz erejével tért vissza, még a látásom is elsötétült egy pillanatra a magatehetetlen terrortól.

Bosszús vicsorra görbült a szája és megláttam a hegyes agyarokkal díszített ragadozó fogsorát. Mielőtt megnyikkanhattam volna, hogy segítségért sikoltsak, a csápok villámgyorsan körém tekeredtek és magához rántott olyan erővel, hogy minden levegő kipréselődött belőlem. Mindegy volt, hogyan erőlködtem, rúgtam, feszengtem nem eresztett, csak még szorosabban tartott, mint valami óriási kígyó. Eleinte levegőt is alig kaptam, de ahogy fáradtam kicsit ő is engedett némit a szorításán. Patthelyzetben ültünk, amíg némileg lenyugodtam, aztán egyik kezével a maszkomhoz nyúlt és hátra tolta, hogy felfedje az arcomat.

Dorombolása felerősödött és szemei felizzottak. Aztán hosszú vastag nyelvével lenyalta a könnyeimet és megszólalt, valamilyen dallamos, enyhén sziszegős nyelven.

Kérdésnek hangzott, de mielőtt bármit nyikkanhattam volna, bekapta a torkomat és borotvaéles fogaival rám mart.