Az Éjszaka Ölén

8 - Ballerina

Valamikor éjszaka tértem újra magamhoz egy meleg ágyban a lágy esőcseppek koppanására az ereszen. Megnyugtató, nosztalgikus hang volt így a szemem kinyitása nélkül élveztem a pillanatot és elégedetten nyünnyögtem. Még egy aprócska mosoly is az ajkaimra kúszott és álomittas nyöszörgéssel nyújtóztam.

Halványan felsejlett a gondolat, hogy be kellett volna csuknom az ablakomat, hiszen annyira nem volt még meleg az éjszaka, de a vastag takaró alatt nem fáztam egy cseppet sem. Gyorsan arrébb hesegettem hát a gondolatot és némi, meglepően nehéz ficánkolás után átfordultam a bal oldalamra.

Mély morajlás hallatszott és az álomittas fejem azt hitte, hogy távoli mennydörgés az, ami az egész házat és közte az ágyamat is lágyan megremegteti.

De nem az volt.

Ahogy a takaróm sem volt takaró.

És én minderre csak akkor jöttem rá, amikor már megmozdult.

Hirtelen csapódott vissza a tudatom a nyugodt apokalipszis előtti időkből a jelenkori testembe és azonnal kiverte a vészbiztosítékot.

Megnyikkani sem tudtam rémületemben, csak eszeveszetten kapálóztam és minden erőmet bevetve birkóztam le magamról a "takarómat", hogy arrébb gördülve egy falnak vethessem a hátamat és onnan lapuljak zakatoló szívvel a vaksötétben.

Hiába meresztettem a szememet, semmit nem tudtam kivenni, még azt sem hogy hol vagyok, vagy milyen tárgyak vesznek körbe, de az biztos, hogy fedél volt a fejem felett, szóval valamilyen ház lehetett. Nem tudtam hogyan kerültem ide, de jobb kérdés: mikor.

Mégis úgy éreztem figyelnek, és hogy pontosan látják minden rezdülésem.

-Nahz rurhkaswrut nurfsa!...-sziszegte egy mély odvas hang.

Olyan furcsán csengett mintha egy fa mélyéből szólt volna, de ami még meghökkentőbb volt, és amitől úgy éreztem, hogy vaskos ólomgolyók zuhannak a gyomrom mélyére, hogy nem onnan jött ahonnan vártam.

Nyelvcsettintés és mély morranás volt a reakció, majd egy rövid eterikusan visszhangzó válasz, amitől elzsibbadt az agyam egy negyed másodpercre, de legalább ezúttal onnan jött ahonnan vártam. A lénytől ami mindeddig ölelte az öntudatlan testem. Az Éjjeljárótól.

Remegni kezdtem, de annyira hogy hátrálni sem tudtam tőle.

Valamiért csak most tudatosodott igazán bennem, hogy milyen intelligens is volt a szörnyek egy vékony rétege.

Beszéltek, ezek beszéltek! - sikoltozta egy hang a fejemben.

Azalatt a pár röpke másodperc alatt, amíg légszomjal küzdöttem és egy újabb pánikroham szélén táncoltam a két lény villámgyors szópárbajt vívott, de gyorsan kezdett elharapózni.

Nehéz léptek és bútorok recsegése töltötte be a teret a dühös sziszegések és morranások között. Nagy nehezen kúszni kezdtem a fal mentén, de sajnos kiutat jelentő ajtó helyett csak egy sarkot találtam ahol a legkisebbre összegömbölyödve elsírtam magamat.

Próbáltam halk lenni de a pillanatra beállt csendben hangosnak tűnt volna még egy légy zümmögése is.

Aztán még erélyesebben estek egymásnak, de ezúttal egy hangos puffanással egybekötött reccsenés is hallatszott, mintha szekrénynek esett volna valamelyik.

Aztán megszólalt Beethoven.

A Für Elise csak úgy pendült csendült a felborított régi ballerina lejátszóból, ami a dulakodás során kinyílt és most lágy fényt ontva magából megvilágította a kalitkájából kiszabadult, kecsesen piruettező és lassan forgó ballerina figurát. Annyira abszurd pillanat volt, hogy még a szörnyek is ledermedve bámultak rá és megrezzentek, amikor hirtelen ritmust váltva felgyorsult a dallam.

A mozdulatra felkaptam én is rájuk a tekintetem és nagyon örültem, hogy már ülök.

Hatalmasak voltak, csak görnyedve fértek be mindketten a szobába.

A baloldali egészen különös volt, mintha egy nyírfából lépett volna ki. Világos kérgű -igen, kérgű!- volt, a fején pedig apró ágakból álló tövises korona ékeskedett (vagy mint mikor félbetörik egy fatörzs), a szemei mélyen ültek, legalábbis nem látszottak többnél, mint két sötét hosszanti repedés. Orra nem igazán volt, se szája, de az előbb egyértelműen beszélt úgyhogy valahogy képes kellett, hogy legyen rá. A végtagjai és a törzse is rücskös darabos volt, helyenként ágas bogas kinövésekkel. Kapásból az Entek jutottak eszembe, legalábbis egy sokkal sokkal veszélyesebb és rémisztőbb verziójuk. Ám a halvány fényben belőle is csak azért láttam valamit, mert világos volt a külseje na de a másik, több fejjel magasabb, görnyedő alak koromfeketén olvadt be a háttérbe. Még testének szélei is mintha elúsztak volna, nem volt igazi szélük.

De azonnal felismertem. Igaz most nem világított, de az a némi fény is, ami érte felragyogtatta gyémántporos bőrét a maga megigéző módján.

-Te-!...-kaptam a számhoz a kezemet épp akkor, amikor a ballerina elfáradva megállt és a zene is elcsendesedett a fény pedig egyre halványabban világított.

Már így is csoda volt, hogy még ennyire működött benne az elem, bár valószínűbb, hogy felhúzós volt és szimplán lejárt. Nem volt fontos az viszont igen, hogy így ismét beállt a sötétség és ha már egyszer láttam őket, nem akartam a látóteremen kívül tudni őket. Szörnyekről volt szó az istenért!

-Nn-nem látok! - csuklott el az amúgy is remegő hangom. Szó szerint éreztem a felkúszó pánikot a nyakam köré tekeredni és elszorítani a légutamat.

Egy odvas csattanás és vicsorgó morgás után, valami sima és selymes végigcsúszott a lábaimon. Már épp rettegve elrántottam volna, amikor kellemes kékeszöld fényben felizzott és a -csáp- vége az egyik bokám köré csavarodott.

Ami, most realizáltam, hogy csupasz. Valamikor eltűntek rólam a ruháim! Ott ültem a falnak feszülve egy bugyiban és sötét kopott topban! Összébb rándultam és felpillantottam a szörnyekre.

Az Éjjeljáró teste kellemes fénnyel foszforeszkált az ősi minták mentén, pont úgy mint aznap éjjel mikor először láttam a körtefa alatt. Pillantásunk összeakadt és végre mély levegőt tudtam venni.

-Hossshisaahh Naelih- hangzotta.

A félelmem pedig azonnal megszűnt.