Az Éjszaka Ölén

10 - Útitárs

Egy órával később kicsit lenyugodva az apró lénnyel szemezek és egy kövön gubbasztok az erdő szélén.

A kis mocsok végig követett és most is istentelenül bájos hatalmas szemeit mereszti rám mintha minimum a világ egyik csodája ülne vele szemben, nem egy egyszerű, piszkos emberlány. Még csak nem is eszek, hogy a kajára jönne és azt kunyerálná azokkal az átkozottul édes gülü szemeivel!

Megrezzenek és más szögből nézek vissza rá elfordítva a fejemet.

- Te ugye nem akarsz megenni, nem azért vizslatsz ennyire? - húzom össze gyanakodva a szememet.

Elmosolyodik. Komolyom mondom nincs találóbb szó arra az arckifejezésre ami elterül a képén. Kivillan az összes hegyes kis foga és még ki is dugja egy pillanatra a nyelvét miközben a szemében huncut vidámság játszik.

Még inkább összehúzódik a szemem.

- Gyanús!... -mormolom.

De kétségkívül intelligensebb, mint azt gondolná elsőre az ember. Jó lesz vigyázni.

De ha már kaja... Végigsimítok a karomon, amit az apróbb szürke szörnyek egyike csócsált mielőtt a nagydarab lecsapott rám.

Teljesen ép.

Sorra veszem az összes kisebb nagyobb sebet, amit szereztem miközben menekültem, de még a tenyeremet is, amit az összetört borosüveg szilánkjai hasítottak fel a hajsza előtt. Mindnek nyoma sincs, de még csak heg vagy gyógyulás sem látszik. A bőrőm teljesen ép, mintha sose érte volna semmilyen baj. Rettentően furcsa és nyugtalanító.

Felsóhajtok és visszaejtem a kezeimet az ölembe és összébb húzom magamat. Nincs valami melegem ilyen lenge öltözetben, napfény ide vagy oda. Még csak április van... vagy legalábbis valahogy akörül. Nehéz nyomon követni a napok pontos múlását amikor ki be esel kozmikus lázálmokba és ide-oda teleportálgatnak...

Elvégre az ég szerelmére, egy órája még éjszaka volt ott, ahol tartózkodtam és szakadt az eső. Most verőfényes ég alatt csücsülök egy mező szélén. Ez azért eléggé megzavarja az ember időérzékét!

A szörnyit bámulom ismét, de lelki szemeim előtt a szürke piranjakutyákat látom meg a dög piranjamamát...

Miért támadtak meg? Már nincs szörnyimmunitásom? Egyáltalán mitől volt?

Előrehanyatlik a fejem a karjaim közé és felnyöszörgök.

- Bár tudnám... - suttogom elszorult torokkal.

Nagyokat nyelek, hogy lejjebb küzdjem azt a bizonyos ragacsos gombócot a torkomból, de nem nagyon sikerül. Hogy eltereljem a gondolatomat a majdnem halálomról az Éjjeljáró felé kalandozik a figyelmem.

Hát nem csak halucináltam a jelenlétét ott a padon ülve? (Vagy előtt görnyedve egy üveg kiömlött bor felett, áh de részletek részletek.)

Érzem a szégyent felkúszni az arcomra és ahogy elönti a tarkómat és a fülemet a forróság. Évek óta nem ittam. Most sem kellett volna.

Aztán a szégyenérzet átvált méregbe.

- Miért pont akkor kellett megjelennie?! -morgom duzzogva.

Na nem mintha igazán számítana. Mégis miért érdekel engem, hogy milyen állapotban lát az a lény. "Utálod, hát nem rémlik?!" sziszegi egy hang mélyről, de már nem tudok igazat adni neki.

Megmentett. Pedig semmi oka nem volt rá.

Na jó! Ez így nem igaz! Biztos, hogy volt, csak még nem tudom mi! Elvégre mindig mond valamit, de sose tudom mit jelent. Valamit akar tőlem, csak tudnám miért. Meg akkor miért nem rabolt el egyszerűen a táborból? Miért kellett megharapnia és átadnia a másvilági nyavajáit?!

Emlékszem, hogy régen olvastam hogy pl. a komodói varánusz áldozatai a harapásába pusztulnak bele annyi baktérium van a szájában. Az pedig kényelmesen követi aztán amikor már túl gyenge az állat, vagy netán meg is döglött, megzabálja.

Ha így gondolkodik rólam, akkor nincsenek jó esélyeim, jön a sötét gondolat, de szinte azonnal el is vetem. Akkor meg miért védelmez más szörnyektől? Miért nem falt fel akkor és ott? Tán élvezi a hajszát? De, nem is jön utánam!

Ostobaság! És veszélyes ilyesmin gondolkodni. Ő egy szörny, egy teljesen más mégis értelmes faj! Nem szabad ráhúzni emberi tulajdonságokat, mert így nagyon könnyen hatalmasat koppanhat az ember, szimplán mert elkönyvelt egy egy viselkedési mintát valaminek. Az igazság az, hogy semmit sem tudunk róluk, pláne róla. Az ő fajtájából még sosem láttam egyet sem.

Se a Nyírfa lényéből.

Különös párost alkottak, bár az interakciójuk alapján nem biztos, hogy jóban voltak.

Az agresszív vagy ragadozó szörnyek többsége viszont nem viselte el más fajok példányait a vadászterületén. Aktívan gyilkolták egymást is, ha mégis erre került a sor. Ennyit azért még mi emberek is tudtunk.

Igaz, azokat beszélni se hallottam soha...

Ezek a folyamatos kételyek kikészítenek!

Hirtelen felpattantam és eltökélten a távolba révedtem. Szörnyi nagy nehezen talpra vergődött miután jól megijesztettem és seggrevágta magát, úgyhogy most rosszallóan nyunnyogott és féloldalas pillantásokat vetett rám.

A Nap állásából ítélve és a kő oldalán növő moha alapján valamikor délutánra tippeltem az időt, és mivel nem terveztem egy erdő közepén félmeztelenül éjszakázni kissárkánnyal vagy anélkül, valami szállást kellett keresnem.

A mezőn egykor valamit termeszthettek, mert itt ott még kikandikált némi haszonnövény-féle úgyhogy reménykedtem benne, hogy pár kilométeren belül találok jó esetben egy utat, vagy még jobb esetben egy tanyát, falut vagy akármilyen települést. Egy domboldali borospince is jó lett volna! Na már nem a bor miatt! Attól most egy időre elment a kedvem. Csak fedett hely legyen és tudjak tüzetrakni, ha nem találok ruhát.

Különös mód viszont nem nagyon voltam éhes. Próbáltam nem még ennek is a miértjén rágódni.

- Gyere Szörnyi, keressünk valami házikót, vagy itt fagyok meg éhen szomjan, mert a drágalátos Éjjeljáró kedve éppen ide pottyantott. - csikorgattam a fogaimat.

A kiskrapek csippan és jókedvűen ugrott egyet, majd mellém szegődött és így kettesben vágtunk neki a banduklásnak a vadvirágos mező sűrűjében.