Az Éjszaka Ölén

13 - Védelmező

Néma csendben állunk. Egyikünk sem szólal meg, egyedül a kissárkány fenyegető morgása tölti ki a teret kettőnk közt.

Nem tudom mi legyen a következő lépésem, így rá bízom a választást. Dönt ahogy akar, úgyis mindig az, és úgy történik ahogyan azt a sötét fejével Ő kitalálja.

Frissítő esőként hat a jelenléte a szívemben egyre jobban burjánzó keserű megvetés és reményteljes hála összefonódott gyökereire. Még mindig háborúban állnak iránta az érzéseim, még ha kívülről nyugodtnak is tűnök, ez csak a vihar előtti csend. Vagy inkább már talán a vihar utáni. Mikor a pusztítás már megtörtént és csak a mélységes gyász és a ketrecbe zárt tajtékzó harag marad a veszteségek láttán.

Ma volt időm gondolkodni a történteken és arra jutottam, hogy hiába ellentmondó minden eddigi tette irántam, amelyek közt volt ami látszólag a javamat szolgálta és volt, ami hatalmas árat követelt részemről, összességében nem értem mit akar és miért tőlem.

Mi az amit azon az éteri, dallamos nyelven próbált velem többször közölni?

Valóban csak a balszerencse és az, hogy rosszkor voltam rossz helyen az oka mindennek? De miért csinálja amit csinál? Vajon mások is vannak a hálójában? Hány emberrel járatta már így a bolondját? Mit gondol rólunk, mit lát bennünk?

...miért van itt egyáltalán Ő és a többi szörny társa?

Túl sok a megválaszolatlan kérdés.

Az élet igazságtalansága egy nagyon nagy lenyelendő gombóc és érzem ahogy nekem épp megakad a torkomon. Küzdök ellene, de túl száraz az egész szám, olyan érzés mintha apró üvegszilánkokkal lenne tele a nyelőcsövem.

Aztán a ház szelleme megint a lelkemre telepszik. A háborítatlan és nyugodt biztonságot árasztó mivolta éles kontrasztba kerül egy ekkora baljós másvilági szörny jelenlétében.

"Ők az igazi birtokháborítók, nem Én!"

Megremeg a szám széle, ahogy eszembe jutnak az első napok és az utolsó együtt töltött hétvégi ebéd a családommal egy szintén hasonló, hétköznapi kis házban. De már ahogy oly sokan mások ők is persze -talán mondhatom, hogy szerencsére- nincsenek ebben a pokollá vált világban. Még az elején, még a sok sok szenvedés és nyomorúság átélése előtt eltávoztak... És bár magukkal vittek volna! Bár köztük lehettem volna én is... Mai napig ezt kívánja egy részem, míg egy teljesen másik, egy vadabb és sokkal sötétebb tajtékzik. Bosszúszomját ezernyi sárkány tüze sem lenne képes felülmúlni.

Persze azóta már nem minden szörnyet gyűlölöm tiszta szívemből, vannak nyugodt, már már egészen barátságosak is, akik sosem bántottak embert, vagy legalábbis nem hallottam még róla. Őket csak úgy hívom: a Legelészők.

Értelmesebbek, mint az átlagos földi állatvilág képviselői, de azért messze állnak az igazán okos fajoktól, mint például az épp nyomasztó intenzitással a kissárkányra meredő Éjjeljáró, vagy amilyen a Nyírfa lény is.

A szürke lyukacsos fejű monstrum ami a minap megkóstolt, nem tudom hova tartozott az intelligencia skálán, az is egy addig sosem látott faj képviselője volt. Bevillan a képe és hirtelen megint érzem a szájából és utána a teteméből áradó bűzt, amitől hirtelen hányingerem támad és megszédülök.

A kissárkány elhallgat és az arcom felé villan a feje, ahol még egy röpke másodpercre összefonódik a tekintetem az ő, sötétkék erekkel átszőtt borostyánéval, és egy pillanatra elhiszem, hogy aggodalom tükröződik bennük. Aztán megingok és utolsó erőfeszítéssel még előre dőlök, hogy leugorhasson. Szerencsére nem kell noszogatni, érzi, hogy valami baj van.