Az Éjszaka Ölén

54

Határozottan elzöldülök.

Szétestek, a szervei... Ha egy kicsit is olyasmi lehetett, mint az a horrorshow, ami most lejátszódott az agyamban, akkor-

"Rám is ez fog várni? Váratlanul egyik napról a másikra csak úgy feldobom a talpam?!"

És már pörög is az agyam. Vajon mennyire lesz fájdalmas? Sokáig kell majd szenvednem? Lesz bármi előjele? Ezen a ponton egyáltalán tudok bármit is tenni az ellen, hogy én is ilyen sorsra jussak?

Rohadék! Ha Ő nem lenne, még mindig ott lehetnék a táborban a viszonylag nyugodt, eseménytelen életemmel, a zöldségek között! Épen, egészségesen. Nem kellene attól rettegnem, hogy melyik pillanatban mondja majd azt a testem, hogy eddig és nem tovább.

De kivételesen megnyugtatnak a szavai.

"Nem látom jelét. A tested merőben máshogy reagál, mint valamennyi korábbi egyedé. Teljesen eltér a várttól. Olyan akár a szivacs. Soha semelyik alany nem kapott ennyi esszenciát ilyen rövid idő alatt."

"De jó nekem!" - Köpöm szarkasztikusan. Legalább nincs mögötte semmilyen mélyebb tartalom. - "Akkor tényleg csak rosszkor voltam rossz helyen?"

"Rossz? Dehogy! Nagyon is jó helyen voltál. Egyedül és könnyen elérhetően. A többi fajtársad így életben maradhatott, és még gondodat is viselték helyettem, a kezdeti sebezhető időszakban."

Elgondolkodik, de nem osztja meg bármi is legyen. Se azt, hogy milyen konklúziót von le az egészből.

"Akkor, ha nem én lettem volna aznap éjjel az őrtoronyban-?"

Rám emeli azúr tekintetét. Pillantása kifürkészhetetlen.

"Miért számít ez?"

Csendben szemezünk egy pár pillanatig, mielőtt elfordulok és lesütöm a pilláimat.

"Nem tudom..." - vallom be őszintén. Mert tényleg nem. De valahol vágyom rá, hogy kimondja: Csak a balszerencsédnek köszönheted, hogy ma te állsz itt, és nem más!

Nincs bennem semmivel sem több, jobb, vagy különlegesebb, mint akármelyik másik emberben. Nem kiválasztott, hanem csak útba ejtett. Igaz egyik eshetőség sem örömteli és ugyanitt lennénk, ha tudatos választás lettem volna.

Azonban, ha nem egy véletlen egybeesésnek köszönhetném az egészet, akkor-... Akkor mi? Jobban gyűlölném? Vagy talán pont, hogy kevésbé? Mitől lenne jobb vagy rosszabb? Annyi, hogy Okom lehetne haragudni még a tábori beosztásért felelősre is, mert én húztam a rövidebbet?

Milyen aljas gondolat...

Mégsem áll messze tőlem, mert ez egy ilyen világ.

Felsóhajtok. Igen, ezzel sokszor nyugtatom magamat egy-egy felkavaró gondolat vagy érzés után. Hiszen az igaz, hogy a legtöbb ember, ha kell a saját gyerekét is a szörnyek elé lökné, ha ettől egy fikarcnyinál is nagyobb esély lenne a saját túlélésére.

Eddig büszke voltam rá, hogy én mindezek ellenére sem tartozom az ilyenek közé. De, a táborban akad olyan, akivel szemrebbenés nélkül kicserélném a mostani, kísérleti patkány sorsom.

Még akkor is, ha ettől én is egy ugyan olyan, tipikus, rossz embernek számítok. Kezdem úgy gondolni, hogy már mindenki csak is saját magáért felel.

Az Éjjeljáró megigézve figyel minden mozdulatomra, minden fintoromra, a szemeim rezdülésére. Megint úgy tanulmányoz, mint egy egzotikus kisállatot, amiről nem tudja, hogy eszik vagy isszák, de ha rajta múlik, ő bizony kideríti.

"Különös a fajtád. Olyan heves, érzelmes." - lágy, egészen doromboló hangot hallat - "Túlontúl agresszív, mégis gyenge. Egészen oktalan."

Ezzel nem tudok vitába szállni. Az ember mindig is híres volt a sok rossz tulajdonságáról és bőven van köztünk olyan is, aki ezt mindet meg is érdemli. De, aztán eszembe jut az az elárvult általános iskola a kivágott papír sünikkel és almákkal az ablakban, és elszorul a szívem. Azért nem mind érdemeljük meg, hogy holmi jöttment szörnyeteg kibelezzen pusztán sportból. Mindig is voltak jó emberek köztünk, és a rosszak hibája és önzősége, hogy nem engedték át nekik a vezetői szerepeket. Hiszem, hogy nem jutottunk volna el erre a szinte, ha olyanok irányították volna a földi nemzeteket, akiket tényleg érdekelt az, amit képviselnek és jót akarnak, nem csak önös érdek vezérli őket.

A Föld lehetett volna igazi paradicsom is. Utópia. De elég egyetlen rohadt gyümölcsnek lennie a kosárban, hogy megmérgezze a többit is. Nemhogy egy egész cefrényi!

De mindezt Ő nem tudhatja rólunk.

- Miért csinálod ezt velünk...? Mire jó ez neked? - suttogom fennhangon. Nem is igazán neki szánom, inkább csak hangosan gondolkodom. Ötletelek, hogy mégis milyen ördögi terv motiválhatja. Biztosra veszem, hogy nem mostanság lesz az, ha egyáltalán lesz olyan, hogy egyszer elárulja az okát, azt pedig, hogy mindezt meg is érem, pláne kétséges.

Éppen ezért lep meg annyira, hogy amikor ismét hozzám szól, a kérdésemre válaszol.

"Válaszokat keresek." - Kiegyenesedik és hetykén széttárja a karjait. - "Egyszerűen rajtatok keresztül vezet az utam."

'Rajtatok keresztül', de nem csak ránk emberekre gondol, hanem mindenre és mindenkire. Az összes többi élőlényre, amellyel már valaha találkozott és azokra is amelyekkel még nem. Fellángol bennem a kíváncsiság, akármennyire is félek a mondandójától.

"Válaszokat?" - próbálkozom.

A napsütötte udvarra pillant, majd egy határozott lépéssel beljebb húzódik az árnyékba, hogy még véletlenül se érje egy kósza napsugár se.

"Tanulom a lényem eredetét, képességeit és határait. Az egész létem okát."

Így végre van rendes távolság kettőnk közt, bár kényelmetlenül magasra kell emelnem a fejemet, hogy a szemébe tudjak nézni, mégis sokkal jobb.

-Az... eredetedet? - dünnyögöm összeráncolt szemöldökkel.

Bólint, és nem kerüli el a figyelmemet, hogy megint a fennhangú kérdésemre válaszol.

Eddig akkor miért tettette, hogy nem érti, amit mondok?!

"Hogy honnan származom," - A teste felé int. - "és, hogy mi vagyok."