Az Éjszaka Ölén

21

Érzem ahogy egy remegés fut végig a belsőmön majd pedig a gyomromban fészket ver. Nyelek egyet és óvatosan felállok, noha nem bírom megtenni halk sziszegés nélkül, és ahhoz az ablakhoz sunnyogok ahol a redőny nagyobb résnyire van nyitva. A párkányba kapaszkodom miközben kilesek. Ugyan már nem hiszem, hogy esik, de a sűrű esőfellegek még takarják az eget ezért szinte teljes a sötétség. Eléggé megdolgoztatja még a szuper szemeimet is, de szürke körvonalak azért csak kirajzolódnak.

Pláne amikor megmozdul az a bizonyos valami.

Hátrahőkölök és erősen felszisszenek, ám ezúttal attól a horrortól, ami a szemeim elé tárulkozik.

- Mi a jó élet vagy te?! - rebegem szinte hangtalanul és tetőtől talpig libabőrbe borulok.

Nem bírom levenni a tekintetemet arról az- izéről, ami nehéz léptekkel forgolódik két házzal odébb. Levegőt is csak reszketegen, szájon át lihegve merek venni. Ez nem normális! Ez- Keserű grimaszba ugrik az arcom. Az egész világ nem normális, amióta megjelentek a szörnyek, de ez- ez több, ez egyszerűen teljesen természetellenes! Próbálom a sötétségre fogni, hogy csak a képzeletem játszik velem, az képtelenség, hogy valóban létezik ilyesmi, csak a nagyon elmebeteg filmekben élhet ilyen szörnyűség! De akárhányszor megfordul vagy felágaskodik egy-egy kerítésen, mintha bőszen kutatna valami után, a látvány ráhazudtol minden ellenérvemre.

Halk szűkölést hallok, de hamar rá kell jönnöm, hogy csak belőlem jön. Gyorsan a szám elé kapom a kezeimet és betapasztom, de nem tudom elfojtani teljesen a hangot. Könnyek peregnek végig az arcomon és a görcsösen összefonódott ujjaimon, de a szemeim még mindig az a gusztustalan, életellenes formát figyelik.

Zajt hallok ismét kívülről, de most nem a lény felől, nem, ez a ház másik feléről származik, amire a szörny felszegi a fejét majd hirtelen megindul.

Eddig nem látott gyorsasággal mozgósítja azt a rengeteg kétség kívül már rothadó testrészt ami kiáll a törzséből és átlendül a ház udvarába a hang után. A lábai, hiába van neki számtalan különböző, nem képesek megtartani a hirtelen rájuk zúduló képlékeny tömeget, így szörnyű húsos placcsanással ér földet, de pillanatok alatt feltornázza magát és iszonyú futásnak ered, akár egy gusztustalan Lovecrafti élőholt borzalom.

Miután eltűnik a ház takarásában és már nem látom, újra rendesen tudok lélegezni és zihálva kapkodom a levegőt. Közben az agyam lázasan jár és próbálja feldolgozni a látottakat.

Egy pillanatra merem csak elfordítani a tekintetemet az ablaktól, hátha újra megjelenik, de meg kell győződnöm róla, hogy nem vagyok egyedül. El sem hiszem, hogy egyszer tényleg így gondolom majd, de amikor az Éjjeljáró még mindig ott áll a kanapéval szemben, látszólag teljesen elmerülve a saját kis világában, mert a legkisebb érdeklődést sum mutatja az odakint folyó dolgok iránt, egy hatalmas kő esik le a szívemről.

Legyen akármennyire hideg-meleg a kapcsolatunk megnyugtató, hogy ezúttal nem vált köddé a szükség idején.

Így viszont róla nem merem levenni a szemeimet. A gondolat, hogy egyedül kelljen szembenéznem azzal a horrorfilmből előmászott lénnyel odakint, mert Ő netán mégis eltűnik egyik pillanatról a másikra egyszerűen a pánikroham szélére sodor. Nem hagyhatom! Szóra kell fognom, mégha meg is süti a válaszaival az agyamat! Azonban két kínos, krákogós próbálkozás után se sikerül megtalálni a hangomat. Viszont szerenécsére eszembe jut, hogy talán nem is kell és inkább ráfókuszálok az elméjére.

- Mi volt az a lény odakint? - sugallom reszketegen.

Erre felizzik a szeme egy leheletnyit és végre, mint aki révületből ocsúdik fel, megmozdul. Közelebb lép, ruganyos könnyedséggel majd se szó se beszéd, fogja magát és kidugja a fejét az ablakon.

Élesen beszívom a levegőt és elszörnyülködöm.

- Te jó ég! Te át tudsz menni a falo-n?!- hadarom, de a végén elcsuklik a hangom.

De aztán eszembe jut, hogy talán ez a legkevésbé durva dolog, amit eddig tőle láttam. Nem tudom, hogy lehetséges az ilyesmi, de pl. a teleportációt se és az egy kicsit magasabb iskolája a hogyafranbacsinálodezeket?!-nek. Csak para...asszem. Nem tudom, de az biztos, hogy kezdek túlságosan deszenzitilálódni vele kapcsolatban. Megrázom a fejem, halkan megköszörülöm a torkom és én is kilesek. Magamban pedig megjegyzem, hogy nem csak képzeltem, hogy éget a tekintete, az egész testéből árad a hő. Rendesen érzem az arcomon, pedig közel egy méterre áll tőlem.

Nem válaszol, de most érthető okból, hiszen ő nem látta előtte a lény az meg addigra bevonszolta magát a ház takarásába. Megpróbálom szavakba- vagyis gondolatokba önteni.

Elvégre fő a csend.

- Fele akkora volt, mint az a ház - sugallom.

A szemem sarkából Őt figyelem, de az egyetlen jele így fej nélkül, hogy hallja amit mondok, hogy felizzanak és pulzálni kezdenek az idegen motívumok a gerince vonalán és egészen lent körbe a farkán.

- A teste tele volt...tetemekkel, mindenfélével... - libabőrös leszek ahogy visszagondolok rá - emberi, állati de egy csomó ismeretlen is volt közte! Meg mintha üreges- vagy inkább porhanyós lett volna belülről. - teszem hozzá undorodva.

Majd hirtelen ötlettől vezérelve az irányába sugallok egy mentális képet a lényről. Ettől megtekeredik a farka és visszarántja a fejét, hogy rám meredjen.

Ami válaszul jön a szokásos megszédüléssel együtt, az egy zagyva információ massza. Erősebben kapaszkodom a párkányba, hogy ne ingjak meg és egyből mély levegőért kell kapjak a hirtelen rámtörő légszomjtól, de viszonylag egyben maradok.

Amint a látóteremben táncot járó villanypózna is lecsillapodik és újra szilárdan áll a helyén kifújom magam és megpróbálom értelmezni a válaszát.

Mivel nem igazi szavakban kommunikálunk, hanem koncepciókban, ami a kölcsönös megértésen és felfogáson alapul bármit is mondott az előbb, az nem tartalmazott számomra túl sok értelmes információt. De az biztos, hogy látta a képet amit küldtem és, hogy az alapján azonnal fel is ismerte akármi is legyen az a lény.

- Ezt nem igazán értettem, de legalább te tudod mivel állunk szemben, mondd nagy veszélyben vagyunk? - küldöm, de amint kigondolom már meg is bánom a fogalmazást.

Ő egészen biztos nincs veszélyben. Megpróbálok korrigálni, de nem szükséges, mert szinte azonnal jön a válasz.

Nem.

Ettől egy pillanatra még én is felszegem az orromat, hogy valóban, ekkora baromságot!, olyan színtiszta felsőbbrendűség árad ebből az apró sugallatból.

Neki támasztom a fejem a párkánynak és kifújom a levegőt, mielőtt felkészülök egy újabb rosszullét hullámra..

- Tudom, hogy Te nem! - küldöm némileg ingerülten - Rosszul fogalmaztam, nézd el! Magamra gondoltam. Én! Én, mint gyenge kis halandó ember!

Elfordítja a fejét és rendes választ helyett  csak egy nagy értetlenkedő mentális "kérdőjelet" kapok.