Az Éjszaka Ölén

63

Már csak az hiányozna! Együtt hányhatnánk a rohadt esszenciájától, meg aggódhatnánk, hogy mikor fogja lobotómizálni az agyunkat a férgeivel! Meg persze, hogy idő előtt felmondja-e a szolgálatot a testünk.

Pofát vágok. Igen remek kapcsolatépítő program mindegyik.

Az út hátralévő részében inkább a környezetemre koncentrálok és próbálok nem agyalni, meg túlgondolni a dolgokat, amelyekről túl kevés információm van egyébként is. Junior egyre ritkább navigál, de nem azért, mert csökken a veszélyforrások száma, hanem mert teljesen elszenderedik, úgyhogy már csak magamra számíthatok.

Egymás után kétszer is csak egy hajszálon múlik, hogy nem hagyom ott a fogamat, de szerencsére már nem az vagyok, aki pár hónapja voltam. Amikor előtör a földből több, megannyi tövisekkel átszőtt inda, hogy felnyársaljanak, könnyűszerrel arrébb ugrom, mintha nem is én irányítanám már a testemet, hanem az engem. Ösztönös izommemória minden lépésem ezek után és még az elmém is teljesen elcsendesedik.

Úgy érzem magam, mint egy magányos vadász az ősföldön. Körbevesz egy veszedelmes, idegen világ, de mégsem menekülök. Nem. Ez itt egy territórium, és én nem zsákmány, hanem egy nem kívánt behatoló vagyok. Veszélyes, épp úgy, mint a hely, és ezt mindketten tudjuk.

Az első tövises támadás elől kitérek ugyan, de a másodiknál már nem futamodok meg. Összeszedem minden erőmet és könyörtelenül szembe szállok. Nincs fegyverem, legalábbis fizikailag, ami emberként nélkülözhetetlen lenne, bármilyen harcban. Elvégre arról voltunk híresek. Az eszközhasználat és az eszünk emelt ki minket a tápláléklánc ragacsos pókhálójából. Mindig is tudtuk, hogy anélkül gyengék vagyunk. És nekem most ezt a genetikailag is rögzült impulzust kell levetkőznöm magamról. Már nem kell az első letört faágért, vagy kőért nyúlnom, hogy legyen bármilyen esélyem elmenekülni, ha megtámadnak, de nem olyan könnyű elnyomni ezt a reakciót.

A szokásosnál is jobban nehezedik rám az erdő nyomasztó jelenléte. Szinte a szemem láttára kel életre. A fák remegni kezdenek, mintha gyökerestül akarnák kitépni magukat a földből, az ágak, levelek és hajtások pedig vérszomjas kígyók módjára görnyednek és tekeregnek. Minden, szabad szemmel látható növekedésnek indul, mintha már így sem lenne elég bizarr mozgó növényeket látni, ez csak rátesz egy lapáttal. A kevés fény, ami még átszűrődött a terebélyes lombkoronákon lényegében megszűnik és a félhomályt átveszi a közel teljes sötétség.

Nem mintha engem ez befolyásolna.

Oldalra rántom a fejem, amikor túl köze merészkedem egy izgatottan zizegő és nyújtózkodó csemetéhez, melyről azonnal nekem ront egy vékony, villámgyors kacs. Éles, csípő érzés árad szét a jobb orcámon és mikor hozzáérek, nedvességet tapintok. Rohadék! Nem tudom elég gyorsan megkerülni, úgyhogy még háromszor megvág a kis szemét, de a legutolsónál elkapom az offenzív ágat. Azonnal felszisszenek, de letéptem, még ha vicsorgok is a fájdalomtól közben, majd mentálisan belé is döfök a növénybe. Erre még hevesebben kezd rázkódni és idáig érzem a fajdalmas sikolyát, de nem úsztam meg én se szárazon. Lefejtem a tenyeremet a még mindig rángatózó hajtásról és a földre hajítom. Nem sok tart vissza, hogy megtapossam, de még időben fogom vissza magamat, hiszen nincs cipő a lábamon.

Sziszegve a mellkasomhoz szorítom a lüktető tenyeremet és gyorsan tovább sietek. Már nincs messze az átjáró. Talán azért egyre életszerűbb minden létező növény a közelemben. Tudatra ébredtek volna?

Sajnos nem úszom meg még néhány sérülés nélkül az utat, de amikor egy kisebb tisztásra érek tudom, hogy sikerült. Igaz, az egész hely nem nagyobb, mint pár méternyi szabad terület, de csak azért, mert a közvetlen közelében a föld egészen fekete. Semmi nem nő egy bizonyos ponton túl és azt hiszem sejtem miért. Az összecsapó energiák, amelyek szüntelen korrodálják egymást szinte fizikai szemmel is láthatóak. És ezt a sima emberi szemekre értem. Mintha az északi fények egy szeglete költözött volna ide a borús ég alatti erdő közepére, hogy itt járják színpompás táncukat. Habár korántsem olyan békésen, mint odafent a messzi égen.

Fény prizmák csillognak végig azon a csöppnyi, kihalt területen, bárminemű látható fényforrás nélkül. Mintha maga a világ sebesült volna meg és most isteni vérét hullajtja alá, fényes áradatban. Végülis, gondolom valami hasonló történik. Megigéző és teljességgel leírhatatlan élmény. Annyira nyers, vad és– és szabad?

Teszek előre egy lépést annyira hívogat. Hozzá akarok érni ahhoz a világot kettészelő fénylő lándzsához, melyen talán éppen csak, de át tudnám passzírozni magamat. Vágyom rá, hogy belépjek oda! Kinyújtom a karjaimat a Szakadás felé és pár lépés alatt átszelem a köztünk lévő távot. Tudom, hogy megszabadítana, tudom, hogy maga lenne a katarzis, ahogy a zabolázatlan energiák atomjaira szaggatnák a testemet, csak, hogy újra egyesülhessek–

Valami súlyos szorul a nyakam köré és durván visszaránt. Levegőért kapok, de olyan erősen szorít, hogy érzem a pillanatot amikor valamit megroppant a torkomban. Elönt a pánik. Odakapok és minden erőmet bevetve próbálom lekaparni magamról azt a valamit, ami— egy kéz? Egy hatalmas, túl nagy és túl hosszú ujjakkal megáldott, borotvaéles karmokban végződő kéz.

Meghűl a vérem.

"Mit művelsz?" — Sziszegi indulatosan egy mély, dörgő hang az elmémben és abban a pillanatban, hogy beúszik a látóterembe az első, tajtékzó sötét csáp, megremegek.

"Hát visszajöttél." — Rebegem. A szívem akár egy kalitkába zárt kolibri, olyan hevesen verdes, de felesleges lesz szegény munkája, ha a mögöttem álló lény úgy dönt, hogy megunta a macska-egér játékunkat.

"Mit. Művelsz." — Ismétli, és felszegi az állam az egyik ujjával, anélkül, hogy egy cseppet is lazítana a szorításán.

Fuldoklásom ellenére erőltetem a testem, hogy ellazuljon. Az ellenszegülésből jó még soha nem sült ki és nem vagyok teljesen ostoba. Lehet, hogy nehezen, de tanulok. És az első leckék egyike, hogy ne ellenkezz, ha az Éjjeljáró akar valamit.

"Én csak—, én—" — Attól viszont, hogy tudom, még nem jelenti azt, hogy könnyű is. A jelenléte még mindig terrorral tölt el, és reszketek, mint egy szerencsétlen őzgida a száguldó kamion reflektorainak fényében. A halál torkában. — "M-meg akartam nézni—" — Rászorít még jobban a torkomra, amire hamar vér buggyan ki a szám szélén.

Meg fog ölni! Halálfélelem járja át minden porcikámat.

"Kérlek ne! Nem tudtam!" — Fohászkodom összeszorított szemmel és megosztom vele az érzést, ami az egész testemet letaglózza: Szubmisszivitás, és minden, amit magába foglal. Nem fogok és nem is tudok ellenkezni, ő nyert, ő uralkodik, az övé vagyok és azt tesz velem amit csak akar. De a kegyelméért esedezem, mert akármilyen nyomorú is az életem, nem akarok meghalni.