Az Éjszaka Ölén

67

Hagyom hogy ellepjen, mint akkor a raktárban és amikor már vastagon beterített, egy gondolattal megszilárdítom. Azonnal tudom, hogy nem tökéletes, de nem érdekel, nem igazi a bemutató, csak egy olcsó figyelemelterelés.

Ami, úgy tűnik, hogy működik.

"Tele vagy meglepetésekkel." - búgja elégedetten.

Felemeli a másik kezét és lágyan a fejemhez érinti. Bőven körbeéri az egész koponyámat, ami kellemetlenül megdobogtatja a szívemet, hisz csak egy roppantásba kerülne és Cas-nak 'Agyő, te gyarló világ' lenne! De bármit is mókol, nagyon finoman teszi, úgyhogy hamarosan lenyugszom.

Egy ideig tapogatózik, nyomkod, de nem is igazán engem, hanem az álcámat piszkálja.

"Lehetne jobb is, de nem rossz tőled." - dünnyögi.

Próbálom nem felvenni a lekicsinlő sértést, de nem könnyű.

A hüvelykujjának karmával megkoccintja a pajzsot a szemöldökeim közötti részen, mire az álca egyszerűen csak úgy kipukkad, mintha csak egy füsttel teli buborék lett volna mindezidáig.

- Mi a–? - pislogom értetlenül. – Ezt meg, hogy csináltad?

Megdörgölöm a homlokomat, mert bizsereg a közelségétől az egész arcom, de szerencsére elveszi a kezét, így nem török ki viszketőrohamban.

"Túl kezdetleges. Könnyen észrevehető és annál is könnyebben áttörhető. Ennél jobb koncentrációra és manipulatív képességekre lesz szükséged, de arra a szintre még nem áll készen se a tested, se az elméd."

Nem köntörfalazik, az biztos!

"Megtanítasz majd, hogy csináljam jól?"

"Nem valószínű."

Szinte érzem megzuhanni a gyomrom. A válasza felér egy nem várt arculcsapással és engem is meglep mennyire elszontyolít. Reménykedtem volna? Igazán akartam, hogy megtanítson az új erőm használatára?

Igenre számítottam, az nem kétség, pedig az esetek többségében még csak jelen sem volt. Megmart aztán magamra hagyott az őrtoronyban és csak hetekkel később tűnt fel újra. Miért vártam volna bármifajta törődést tőle, tudva, hogy milyen a kapcsolatunk? Ő csak néhanapján feltűnik, hogy megfigyeljen, és csupán akkor avatkozik közbe, ha veszélyben forog az életem.

Szégyenkezve eleresztem. Ezt látva hozzáteszi:

"Tudod, főleg azon múlik, hogy túlélsz-e addig. Nem sok elődöd volt képes egyáltalán eddig eljutni, és annál kevesebb manifesztált bármilyen képességet. Viszont csak egy szűk maroknyi alany közelítette csak meg azt a szintet, amiről beszélünk. Annak az esélye, hogy túlszárnyalod mindet elég csekély. "

Sűrűn nyeldekelek, hogy elfojtsam az első makacs könnyeket. A szavai kíméletlenül döfnek belém, ott ahol a legjobban fáj és tudom, hogy megint csakis az az átkozott, elhintett remény az oka mindennek!

"Persze, eddig kiemelkedően ígéretesnek bizonyulsz. De ki tudja meddig. A hozzáállásod ellenben példás!"

Hiába dicsér meg, ezek után mindegy mit mond, üresnek érződik. Megköszörülöm a torkomat, -ami, most veszem észre, hogy már nem fáj-, hogy enyhítsem az időközben odanőtt gombóc nyomását. Nem akarom, hogy lássa mennyire fájnak a szavai, még ha szükségem is volt rá, hogy valaki ráébresszen a kőkemény valóságra.

Az esélyem még mindig rohadt csekély.

"Minden áldoza—... vagyis kísérleti alanyod meghal?" - kérdem szipogva.

"A halál a legtöbb élőlény számára adott, elkerülhetetlen állomás." - közli - "Talán az embernél nem az?"

Bosszúsan forgatom a szemeimet. Ezek után nem még több kitérésre van szükségem, hanem válaszokra!

"Tudod, hogyan értettem..." - szúrósan ránézek, amire csak legyint a farkával.

"Élnek korábbi alanyok, találkoztál is egy párral már." - mutat rá.

Az elmémben felsejlik az a merően különböző sötét folt, ami fekély módjára telepedett rá a Kissárkány, Nyírfa és a saját aurámra is. Szóval annyira nem lep meg, hiszen már azóta sejtettem, hogy nekik is közük van hozzá.

Hirtelen olyan erővel lep körbe a vérszomj, hogy hangosan felnyikkanok, miközben behúzom a nyakamat. A francba! Nem védtem a gondolataimat eléggé és túl sokáig időztem a fás szárú barátomon!

"Igen..." - mély, veszélyesen sziszegő morgás tör fel belőle. - "Trehalieth, vagy ahogy te nevezed, Nyírfa. Egy régi projekt. Kezdetleges, nyers, eredménytelen, de annál bosszantóbb."

Trehalieth, ízlelgetem a szót. Ez a valódi neve volna, vagy csak ahogyan Ő nevezi? Tudni akarom a történetet. Mindent. De félek rákérdezni jelenleg annyira dühösnek látszik. Arról nem is beszélve, hogy nem akarok lebukni, se felhergelni annyira, hogy a klónjainak nyomába eredjen és minezek után magamra hagyjon. Bár a falény miatt jobban aggódom ezek után, mint magam miatt.

Jobb lesz majd ha egyszer Nyírfától személyesen kérdezem meg a dolgot, vagy várni hátha az Éjjeljáró egyszer önként felkínálja a közös történelmüket. Addig pedig, csak remélni tudom, hogy még mind életben leszünk.

Inkább tovább terelem a témát.

- Tehát nem feltétlenül halálos. - dünnyögöm. Azt reméltem, hogy ha hangosan is kimondom talán majd igazabbnak hangzik, de sajnos tévedtem.

Bólint, és azt kell hinnem, hogy ez nála is ugyanúgy igennek minősül, mint nálunk embereknél.

"Azok közül akik túlélik, általában megáll a fejlődés egy adott ponton, ám változó, hogy melyiknél mikor következik ez be.

Összeráncolom a szemöldökömet.

"És azt honnan lehet tudni, hogy ennyi volt?"

Végigmér. Olyan alaposan, hogy nem tartom kizártnak, hogy egyenesen a sejtjeimet méregeti azokkal a földöntúli szemeivel. Végül válaszol.

"Eltelítődnek. A testük nem hajlandó befogadni több esszenciát, viszont már nem is ártalmas számukra a többlet. Elérzéketlenednek felé és egyszerűen kiürül a szervezetükből idővel."

A rohadt remény új lángra lobban a lelkemben, amitől erősebben ver a szívem.

Ha sikerülne eljutnom erre a szintre–! Ha egyszer sikerülne–! A lehetőségek tárháza nyitná meg kapuit előttem. Szinte a számban érzem a győzelem ízét. Ha túlélhetnék és még ez a különös erő is megmaradhatna, akkor talán lenne esélyem segíteni annak a maroknyi embernek, akik még életben vannak és ha újra egyesülünk akár talán tehetnénk is valamit a Földet fenyegető pusztulás ellen!

Már ha kiesik a képből az Éjjeljáró.