Az Éjszaka Ölén

30

Nem kell megismételnem. Mint szabadon engedett vadászkutyák megindulnak, és az éjszakát hamar vérfagyasztó acsargás, nyüszítés és a testekről leszaggatott hús nedves hangja tölti be. Egy igazi vérontás lehet az, ami odakint zajlik, hiszen egyik oldal sem érez igazi fizikai fájdalmat, így teljes erőbedobással képesek egymásnak esni.

Sajnos több van ellenünk, mint velünk, de legalább nálunk a rajtaütés előnye.

Mindenesetre nem megyek közelebb, hogy lássam. Annyira azért nem vagyok ostoba. Csendben visszakuporodom a srác mellé, aki annyira mozdulatlan, hogy először attól tartok, hogy szörnyethalt rémületében, de amikor odatartom az orra alá az ujjamat egy leheletnyi szellő megcsiklandozza azt. Megnyugszom, hogy még lélegzik és valószínűleg csak kicsekkolt valamikor az éj folyamán.

Lefejtem magamról a vastag kötött pulóvert és fellélegezve óvatosan a hűs falnak nyomom a lángoló arcomat. Lehunyom a fejfájástól lüktető szemeimet és megpróbálom kizárni a haláltusa hangjait. Szó szerint tűzben ég a testem. Érzem, ahogyan kövér izzadságcseppek csorognak le a hátamon és a homlokomon, de még a felső ajkam feletti rész is gyöngyözik.

Kimerültem és mintha lebegne a fejem. Szenvedek, akár egy 40 fokos lázban szenvedő viktoriánus kori beteg. Őszintén, ha most meg tudnám mérni a testhőmérsékletemet, akkor szinte biztos vagyok benne, hogy bőven afelett lenne.

De mindaz, amin átesett az utóbbi pár hétben a testem, nem mondható normálisnak. A különös képességekről meg inkább ne is beszéljünk... Egy részem majd elpusztul a kíváncsiságtól, -ezen sötéten felhorkantok, mert belegondolva majdnem sikerült is-, a másik pedig csak egy kis eseménytelen békét akar és minden mást kizárni.

Fáradt sóhaj hagyja el ajkaimat, hiszen a hajnal még nagyon messze jár. Na nem mintha a Nap felkelte megoldana bármit is. Nem fogja vámpírok módjára elporlasztani a szörnyeket, de a fényben valahogy minden jobb, kevésbé ijesztő és jobban kezelhető. És igen ezt egy olyan mondja, aki már egy csillagtalan éjszakában is képes valamennyire látni!

Túlságosan zsizsgek, hogy el tudjak szenderedni annak ellenére, hogy a testem nagyon vágyna már egy rendes pihenésre. Ez persze nem is baj, hiszen nem éppen alkalmas rá az időpont, de így elég húzós lesz ez az éjszaka is.

Kicsit olyan, mint régen az éjjeli őrség egy kifejezetten nehéz és fárasztó nap után.

A régi táboromat is sűrűn érte ostromló támadás. De ez még azelőtt volt, hogy kiötöltek volna egy rendes tervet, amivel komolyabban tudták venni a védelmet. Úgy hallottam, hogy az előző vezető öccse dolgozta ki a, hát gondolom még a mai napi álló kis erődítmény alapjait. Én már nem ismertem őket, de mindig gyöngéd mosollyal meséltek róluk a megmaradt tagok. Sajnos, ahogy oly sokan az akkori csapatból, ők sem érték már meg, a tábor végső formáját. Már nem tudták élvezni azt a fajta biztonságot, amiről ők még csak álmodni mertek.

Például már az is nagyon hasznos volt, hogy kismilliónyi csapdát állítottunk a környező területeken. Ezek legjobb esetben kinyírták vagy minimum megsebesítség a szörnyeket, de ha csak simán elijesztették őket már annak is örültünk. Néha pedig még vadat is fogtunk egyik másikkal, ami jól jött a szűkösebb időszakokban.

Szörnyeket viszont nagyon ritkán ettünk, velük túl rizikós ez a fajta játszma. Elég volt egy-két halálos áldozat a bevállalós embereinkből, hogy örökre elrettentsen mindenkit a dologtól. Úgyhogy azokat a tetemeket nem piszkáltuk nagyon, csak ha szükségünk volt szőrmére, csontokra vagy ilyesmire.

De ezen túl a legfontosabb a tábor köré emelt "fal" volt. Ez a védelmi vonal több lépcsős földbe szúrt letört ágakból, agyarakból, dárdákból vagy egyéb olyan hosszú és hegyes, lehetőleg strapabíró dolgokból készült, amit csak össze tudtunk guberálni. A gyengébb szakaszokon pedig több tekercsnyi szögesdrótot használtunk fel. Kész mázlink volt, hogy pár kilométernyire akadt egy egész jó kis tüzép.

A tákolmány sok helyen meg is haladta a két-három méter magasságot, szimplán muszájból. Ahogy az is, hogy széles árkot ássunk köré. Fárasztó egy meló volt, ami több hónapig is eltartott. Igaz mire én odaértem, lefogyva és halálra rémülten, már félig készen voltak vele és a sok halálozás miatt örömmel fogadták be az új fiatal munkaerőt. Lényegében nagyon könnyű dolgom volt.

Aztán még pár szörny támadás után végre rájöttünk a helyes csínjára és bínjára a dolognak. Befejeztük és utána már mertünk éjjel is aludni. Legalábbis a többség. Persze nem volt betörhetetlen a védelmünk, de megtettük amit tudtunk, annyiból, ami a rendelkezésünkre állt és jó vagy nem jó, egy olyan territoriális szörnyfaj egyedei költöztek a táborunk közvetlen közelébe, amik puszta jelenléte képes volt távol tartani a legtöbb másik fajt. Legalábbis a nagy többséget, így csak a jelenlévők ellen kellett védekeznünk.

Őket kiismerni pedig próba szerencsébe és jópár emberi életbe tellett.

Nagy részük éjszakai volt, így nappal bátran tudtak a gyűjtögetőink vagy a futóink élelmet és készleteket keresni. Mindent, ami egy kicsit is hasznosnak vagy ehetőnek tűnt, ők összeszedték a közeli erdőkből, mezőkről és a régen még ember lakta településekről.

Egyedül az égi ragadozók ellen nem tudtunk igazán mit tenni, de azokból nem is volt olyan sok szerencsére. A tábori házak tetejére a maradék lándzsákat tűztük, vagy ha éppen tudtunk szerezni akkor csirkehálót vagy valamilyen egyéb alkalmatosságot feszítettünk ki. Ezeken amúgy remekül tudott nőni a bab és a többi futónövény is, úgyhogy többszörösen is hasznosak voltak.

...

Rohadjak meg, hogy egy kicsit, minden ellenére, hiányzik az ottani életem!

Odabent el tudtam foglalni magam a kertészkedéssel és egyéb kötelező, de mégis táboron belüli feladatokkal. Kényelmesebb volt, mint most idekint a Pusztában.

Eldőlök a padlóra, kényelmetlenül magam alá gyűrve a csuklómat és szipogok. Mindennek gyomorforgatóan keserű szörnyvér szaga van. Olyan csípős, mintha ammóniát kevertek volna bele. Prüszkölök egyet és az orrom elé tömöm a levetett pulcsimat. Nem sokat segít.

A harcoló szörnyeken gondolkodom, hogy eltereljem az emlékekről a figyelmemet. Talán egy negyed óra telhetett el? Nem tudom. Csak abból tippelem ezt is, hogy kezdenek halkulni a dolgok. Olyan nehéz számon tartani az idő múlását amúgy is, de most eskü mintha kifejezetten vánszorogna.

Aztán egy ideig a szívverésemet számolom. Azzal próbálom enyhíteni a kínkeserves várakozással terhes unalmamat, de nagyjából ezernél feladom. Túl sokszor rontottam el és csak felidegesít. Olyan, mint az a másik elalvós feladat, amit már gyerekként is utáltam.

Sose voltam egy "számoljunk báránykákat este, ha nem megy az elalvás" típusú ember. Sőt szerintem az egész egy átbaszás! Én nem elfáradok tőle, hanem felébredek!

Elképzelem, ahogy szépen sorban gyarapszik a nyáj ott fent a dombon, amikor egy újabb egyed sétál fel a völgyből. És ezzel még nem is lenne gond! De amikor az agyam dob egyet és már nem egyesével hanem csoportosávál tolja az arcomba a barikat, hirtelen azzal szembesülök, hogy nem bírom követni és szörnyülködve figyelem, hogy bazzeg mennyi van még?! Hopp ott kettő volt, nem egy! Az mögött pedig volt még három kicsi is, nemár! Most akkor mennyi van?? Faszom, mit mondjak a juhásznak ha számonkér?! Mégis hol, melyik legelőn fér el ennyi bárány?! Egyáltalán honnan jönnek??

Egészen biztosan rosszul csináltam. De én mindig is így számoltam őket. Éppen ezért idegel fel a szívverésem is, hiszen nem egyenletesen ver. Felgyorsul, lelassul, már-már kihagy.

Fújok egyet és felpattan a szemem, de amikor bosszankodva felülök akkor tűnik fel, hogy végre beállt a csend.