Az Éjszaka Ölén

33

- Legalábbis látszatra! - teszi hozzá aggodalmasan.

Semmitmondóan hümmögök egyet. Nem tudom mi mást mondhatnék erre és ő sem fogalmazott meg konkrét kérdést. Azt mégsem mondhatom, hogy "Igen, miattam volt minden! Az igazság az, hogy egy csápos szörny csinált velem valamit még anno, hónapokkal ezelőtt, ami miatt most képes vagyok hatást gyakorolni a szörnyekre és ezek szerint az emberekre is!"

Frusztráltan beszívom a levegőt az orromon át és benn tartom egy pillanat erejéig, mielőtt halkan kifújom. Kezdem kínosan érezni magamat a csendben és próbálok nem odafigyelni rá, de a srác elméje felől hullámokban árad hol a kérdések tömkelegétől terhes zavarodottság, hol a túléléssel járó megkönnyebbülés.

Végül ráerőltetem magamat, hogy megszólaljak.

- Sajnálom, hogy mindezen keresztül kellett menned. - suttogom bele a sötétbe - Borzalmasan hangzik ez a hajtóvadászat.

Ezzel legalább nem is hazudok, tényleg a hideg futkos a hátamon, ha az ő helyébe képzelem magamat.

- Ja, hát már nem sokáig bírtam volna...

Nem mondja ki, de egyértelmű, hogy ha a ma éjjelt még túl is éli valamilyen oknál fogva, azzal csak a saját szenvedését nyújtotta volna el. Kész mázli, hogy erre, és, hogy pont most sodorta a sors. Ha tegnap éjjel történt volna mindez, akkor egészen biztosan kampó neki.

Azonnal megérzem, mikor akarja felhozni újra a ki nem mondott kérdését. Megnyalja kicserepesedett ajkait és amikor mély levegőt vesz, hogy szólásra nyissa a száját, azonnal megfeszülök.

- Hogy-? - hasztalanul a megfelelő szavakat keresi - Mégis miért-? ...Hogyan-?

Nagyon nem akartam belemenni ebbe, de gyorsan megsajnálom, annyira látványosan erőlködik és mégha nem is tudok igazán válaszolni neki, legalább nem kínoz tovább azzal ahogyan a szavakkal szenved.

- Hogy, miért hagyott életben a szörny? - kérdem semleges hangon.

- Igen.

Megkönnyebbülten felsóhajt.

- Nem tudom. - hazudom - Nem tudom miért-, - hezitálok.

Végiggondolom, hogy megosszam-e vele vagy sem, a történtek egy részét. Végül lemondóan lesütöm a szemeimet, aztán folytatom.

- Igazából mindegy is miért... - próbálok elvonatkoztatva, objektíven beszélni a dologról, de a hangom meg-megremeg - Én is elfáradtam, tudod? Nem volt hova bújnom, nem láttam többé a kiutat és így egyedül minden ellen-... - vállat vonok, mintha ennyire egyszerű lenne az egész fostalicskányi helyzet - Már csak túl akartam esni az egészen.

Minden figyelmét nekem szenteli. Amikor felé fordulok még alig észlelhetően bólogat is, mint aki pontosan képes mindezt átérezni.

- Nem tudom miért nem ölt meg végül a szörny. - hazudom ismét aztán elhúzom a számat - Talán így önként már nem is kell neki a préda. Biztos hiányzik belőle a vadászat véres öröme és a sarokba szorított áldozat tehetetlen rettegése. - megint vállat vonok - Nehéz megérteni a szörnyeket. Ki tudja mi jár a retkes fejükben!

Ezen egy röpke, múló pillanatra félmosolyra húzódik a szája.

- Ez igaz. - helyesel, majd újból elréved.

Némi gondolkodás után a kinti szörnyek felé biccent.

- Szerinted azok miatt menekült el? Tudod amik nemrég ránk támadtak. Megérezte, hogy jön egy veszélyes szörny falka?

- Meglehet. - készségesen adom alá a lovat.

Aggodalom ül ki az arcára és akaratlanul is a száját rágcsálja.

- Jó, hogy te is időben észrevetted őket. Szörnyű volt az üvöltésük... - dünnyögi magában - Vajon hogy nézhetnek ki?

"Ó ha te azt tudnád..." Fegyelmezőleg erősen ráharapok a nyelvemre, de szerencsére nem időzik túl sokáig rajtuk. Elég nagy sokk lesz majd reggel neki, ha meglátja a mészárlást. És csak reménykedhetek, hogy tényleg mind az utolsó szálig elpusztult. Na meg, hogy nem vonz más rosszabbat ide az a rengeteg friss holttest.

- Szerinted vissza fog jönni?

A történtek után a zombiszörny már annyira lejárt lemez nálam, hogy amikor ismét róla kérdez kell egy pár másodperc, hogy rájöjjek melyikre is gondol.

De végre valami, amiben biztos vagyok.

- Nem hiszem. Ha a kinti szörnyek miatt menekült el, akkor miért tenné? - érvelek - Ha képes volt a vacsoráját is szó nélkül feladni miattuk, akkor kötve hiszem, hogy vissza mer majd merészkedni az ő vadászterületükre.

Kifújja a tüdejében rekedt levegőt és maga elé mered.

- Remélem igazad lesz.

- Pláne, hogy nem sok esélyünk volt túlélni a támadást... - dünnyögöm.

De azt ő még csak nem is sejti, hogy mennyire.

Szerencsére elterelődik a téma, de nem sokkal jobbak a kérdések, amik felváltják az előzőeket.

Először a múltamról kérdez, én pedig az övéről. De mindkettőnknél hamar olyan érzékeny témák merülnek fel, hogy inkább mindketten csendben maradunk és vastag védőfalat emelünk magunk köré. Senki sem emlékszik szívesen azokra akiket az út során elvesztett, mert egyszerűen túl fájdalmas. Természetesen attól még jó dolog tud lenni az emlékezés, de vigyázni kell vele, mert ha valaki ebben az új világrendben a múltban ragad, legyen az bárki miatt, annak nem lesz jövője sokáig.

Aztán teljesen elcsendesedünk. Mindketten a gondolatainkba merülve az akaratlanul is felhánytorgatott emlékeken rágódunk egy ideig. Azonban így a nagy csendben nekem már nem kell sok, hogy mindenféle segítség nélkül elszenderedjek.