Az Éjszaka Ölén

34

Fel is ébresztett. Méghozzá egy olyan hajmeresztő sikollyal, hogy nem csak a szemeim, de még én is egyből felpattantam.

Annyira váratlanul érint, hogy hirtelen azt sem tudom, hogy hol és merre vagyok arccal előre.

-Mi-! Ho-! - próbálom orientálni magamat, de minden túl hirtelen történik, hogy a pihent agyam azt felfogja.

Aztán visszatérnek az emlékek, az álomfoszlányok elhalványulásával és pànikba esek én is.

Veszélyben vagyunk? Támadnak a szörnyek??

De semmit ilyesmit nem érzékelek. Csak az őrülten dobogó szívem akar kitörni a mellkasomból és az egyik ér a torkomon zavaróan lüktet.

Ekkor tűnik fel, hogy a normális, emberinek minősülő érzékeimen túl az újakra is ugyanolyan mértékben támaszkodom. Attól meg pláne majdnem fejre állok, hogy mennyire természetes a használatuk, hogy mennyire ösztönszerűen vagyok képes átfésülni magam körül a területet. Lényegében olyan mintha kiterjeszteném a tudatomat egy jó nagy buborékban, ahol képes vagyok bizonyos dolgokat érzékelni. Például a lehetséges veszélyforrásokat, vagy ellenséges lényeket.

Nagyjából ki is alakul bennem egy kép, hogy mivel állunk szemben.

Rosszallóan nézek körbe a garázsban, miután meggyőződtem, hogy valóban nincs semmilyen rejtett ragadozó egyik sarokban sem. Csakhogy a srácnak sincs idelent nyoma.

Több óra telhetett el, mert már felkelt a Nap. Világos van odakint és így napfényben kifejezetten ronda látványt nyújt a sűrű, alvadt szörny vértől mocskos megannyi ablakkeret és körülöttük az egykor fehér fal. Szilánkok borítják az épp ugyanolyan retkes padlót és sok helyen sötét foltok és fröccsenések is tovább színesítik az elém táruló garázs látványát.

Megrázom magamat és ülő pozícióba tornázom a kemény padlótól elgémberedett testemet és egy jó mély, nyugtató levegőt veszek.

Egy ideje tompa, puffanó hangokat hallok odafentről, de nem értem miért. A szörnyek vagy mind elpusztultak vagy továbbálltak. Nem tudom, de nem idelent, cipő nélkül, át a rengeteg üvegszilánkon, akarom megnézni mit műveltek egymással odakint.

Ekkor a srác megint felordít és a hangjából úgy süt a pánik, hogy szinte fizikailag érzem a bőrömön.

- Ne gyere ide! - sipítja, fériatlanul magas hangon - Menj innen! Hess! Tűnés!!

Ezt nyomatékosítván egy olyan éleset sikít mintha minimum óriáspókok szaladgálnának a testén vagy mérgeskígyót talált volna reggel az ágyában. Emellé egyre erősödik a csörömpölés is és felborogatott bútorok dübörgésétől remeg a ház.

- Mi a fasz baja van? - sziszegem egyre ingerültebben.

Ellököm magamat a padlótól és talpra állok, hogy kivizsgáljam az ügyet, de már előre tudom, hogy bolhából csinál elefántot. A lépcsőfeljáró felé nézek és nem tudom nem forgatni a szememet az újabb és újabb pánikba esett sikolyai hallatán, úgyhogy meglehet, hogy kicsit morcosabban trappolok fel a lépcsőn, mint azt kéne.

Abban a minutumban, hogy a látóterembe kerül ráförmedek.

- Befejeznéd végre?! Mi a faszt ordibálsz?? Nem volt elég a tegnap éjszaka? Azt akarod, hogy ránk találjon minden bánatarcú gennyes kurvaélet?! - ordítom.

Hirtelen kapja felém a fejét, mint aki még csak nem is hallotta, hogy jövök, de a látvány magáért beszél.

Ott áll. Fenn. A kanapé háttámláján, és terpeszben egyesúlyozik a puha, süppedős kárpiton. Egyik kezében magasan feltartott képkeret leledzik dobásra készen, a másikban pedig egy védőpajzsként szorongatott, mandala mintás díszpárna. Mintha Ő lenne a New York-i szabadság szobor megelevenedett rémült kisöccse, vagy mint holmi ókori, kevésbé bátor, de annál inkább beszart hasonmása az Alexandriai Világítótorony daliás szobrának. Wishes kiadásban.

A szoba romokban. A szekrények feldöntve. A díszek, tárgyak, használati eszközök, minden, ami csak mozdítható volt szanaszéjjel hajigálva. Egy feláldoztatott törött váza, szomorú világoskék darabkái tekintenek rám a lábam mellől, hogy most ezt nézd meg! Nézd meg, mit művel!

A kisebb szőnyegek botlásveszélyesen felgöngyölve, és teljesen arrébb rugdosva, a kávézóasztal pedig mintegy kétségbeesett barikádként az oldalára fordítva. Még azt is simán el tudnám képzelni, hogy azzal próbált védekezni a vérengző fenevad ellen, ami most dicsőn ágaskodik elhódított trófeáján, miután túljárt az ostoba ember eszén.

Felcsippan, morran, amikor meglát és a kék megannyi árnyalatában tündöklő pikkelyei bámulatos kaleidoszkópot vetítenek maga mögé a falra a redőny alján beszűrődő kósza napsugarak nyomán.

Elpárolog a mérgem és széles megkönnyebbült mosolyra húzódik a szám.

- Töki! - rikkantom és pillanatok alatt átszelem a szobát, hogy a karjaimba zárjam a kis dezertőrt - Hol voltál mindeddig, te mocsok? - dögönyözöm, melynek nyomán boldog kerregős torokhangot hallat és lehunyja a szemét.

Erik, mint aki megrekedt az időben, nem hogy nem mozdul, még levegőt sem vesz. Áll mint a cövek, arcán különös arckifejezéssel. Sápadt, mint a fal, de közben egyenetlen vörös foltok tarkítják, mindenhol a bőrét, ahol nem takarja ruha és nagyon úgy fest, mint aki mentem rosszul lesz és le kéne dőlnie, mondjuk úgy azonnal.

Fél szemmel figyelem, de ő le nem veszi a tekintetét a Kissárkányról.

- Tudod, az már tuti nem igaz, hogy "Ha nem mozogsz, nem lát". - világosítom fel készségesen két pocakvakarás között - Legalábbis nálam ez a tapasztalat. - teszem hozzá, amikor ugyanúgy nem szól semmit - A legtöbb szörny az embernél okosabb, gyorsabb, halálosabb és szimplán jobban felszerelt erre a fajta életmódra.

Ez sem segít és a Kissárkány felé tanúsított ellenséges viselkedése egyre erősebben hat rám. Egy olyan ösztönös védelmezői énemet hozza a felszínre ami már majdhogynem irreális és logikátlan. De hamar azon kapom magamat, hogy már komoly erőfeszítésbe kerül türtőztetnem magamat.

A fogaimat csikorgatom, hogy ne ordítsak rá, hogy azonnal hagyja abba ezt a viselkedést, és megpróbálok inkább civil maradni amennyire csak tudok.

Lassan ejtek ki minden egyes szót, mintha rémült állathoz, vagy gyengeelméjűhöz beszélnék.

- Nem-bánt. Oké? Szúszá... Nyugi. - aztán méltatlankodóvá válik a hangom - Egyáltalán mi az ördög bújt beléd? Akkora, mint egy macska! Félsz, hogy megharapja a bokádat, vagy mi?

Eszembe jut a kép, arról a pár nappal ezelőtti estéről, amikor kivillantotta a tűhegyes fogait, hogy a csáposba marjon. És, hogy bizony nem azért nem sikerült neki, mert nem elég élesek a fogai. Egyáltalán nem olyan ártalmatlan, mint aminek az előbb beállítottam, de ezt a részletet ezek után már talán nem kéne felhozni.

A fogamat szívom és miután továbbra sem mozdul, Kissárkányostúl sarkon fordulok és az egyik udvarra néző ablakhoz megyek, hogy meggyőződjek az éjszaka fejleményeiről, hiszen ennél fontosabb dolgunk is van.