Az Éjszaka Ölén

23

Vékony szabálytalan és túlzottan hosszú azúrkék vonal fut végig ott ahol a szája lenne, majd furcsa nedves cuppanással kettéválik a bőre, noha eddig úgy tűnt, hogy teljesen egybefüggő. Aztán kinyitja a száját.

Eszméletlen bizarr, mert egyszerre túl széles és túl hatalmas, emellett groteszk nagyságát csak még jobban kiemeli, hogy belülről mindene a kék különböző árnyalatában foszforeszkál. Halvány akvamarin még a csúcsragadozókat megszégyenítő tépőfogazata is. Noha az is lehet, hogy csak a mindent beterítő nyálától.

De aztán meglátom a nyelvét tekeregni, akár egy zabolátlan tengeri kígyó amikor vonaglik és ágaskodik, mielőtt kilő és ha tudnék talán még sikítanék is amikor egyenesen a számban landol.

Szinte azonnal elönti a torkomat valami forró nyálkás, kétségkívül halványan foszforeszkáló anyag. És nem áll meg, egyre csak árad és árad annyira, hogy már az egész szám tele van vele és ha nem vízszintesen fenyítene már rég túlcsordult volna. Akaratlanul is öklendezni kezdek részben az érzéstől, részben a tudattól, hogy mi történik. De a nyálka annyira viszkózus, hogy meg se mozdul. Lezárja a légutamat és hiába tudom, hogy hasztalan, hogy nem emiatt van, a testem ösztönszerűen megpróbálná vagy lenyelni, vagy kiköpni, hogy ne fuldokoljak tovább. Viszont nem megy se le se föl, se ki se be. Ugyanis a nyelve még mindig kitölti a számat. Esélyem sincs ellene az én normális ember-méretűmmel.

Semmivel sincs esélyem ellene.

Túl ostoba voltam, zokogom végleg elkeseredve. Nem lett volna szabad egy másodpercre sem leengednem a védelmemet csak mert kedvesebb volt velem párszor. Vagy mert egyszer ételt hozott nekem. Csak azért mert tudtam pár szót váltani vele, már nem is éreztem olyan nagy veszélyben magamat. Végzetes hiba, már tudom. Most, amikor túllőttem a célon és hagytam, hogy az emberi értékeim és elveim diktálják a jogosnak vélt reakcióimat.

A gyenge elpusztul, sokszor a lehető legkönyörtelenebb módokon. Ez az új világrend. És én gyenge vagyok. Ő pedig egy olyan abszolút ragadozó, amelyet még a többi átokfajzat is messziről elkerül. A piramis csúcsa ha tetszik.

És mi történik azzal a hangyával amelyik belecsíp a kézbe amely egy falat morzsát hajított elé, pusztán mert egy röpke időre felkeltette az érdeklődését a senyvedése? Kegyetlenül eltapossák majd szétkenik a testét az aszfalton. Aztán soha többé nem gondolnak rá. Ennyire jelentéktelen, gyenge kis semmiség.

Erőtlenül feszengek, patakzó könnyekkel és fejben könyörgök neki, hogy bármit is csinál hagyja abba. Sajnálom és, hogy többé nem fog előfordulni. Megtanultam a leckét, jó leszek, megteszek bármit amit csak akar!

Persze süket fülekre talál mindennemű esdeklésem és a miheztartás végett még kapok egy újabb adagot is a nyálkájából, méghozzá ezúttal darabosat. Hamar meg is mozdul benne valami és elkezd hátul az orrüregemen felfelé mászni egyenesen a koponyám belsejébe.

Szörnyű, kellemetlen, feszítő érzés alapból, de azonnal pattanásig feszülök, amikor elkezdi fúrni magát a csonjaim és a lágy szöveteim közé. Nem is áll meg egészen addig amíg be nem rágja magát teljesen az agyamig.

Ezen a ponton már mindent elöntött a vérem. Patakokban csepereg az orromból és a torkom hátulján lecsorgó mennyiség hamar karmazsinra festi a Ő sötétkék nyelvét is, ami végre visszahúzódik a szájába, ahol látszólag előszeretettel kóstolgatja.

Reszketve könyörgöm, esdeklem és levegő híján fejben sikoltozom, az önkívület határán, de semmi. Nem hatja meg a szenvedésem. Rezzenéstelenül kínoz. A fájdalom ami átjárja a testem egyszerűen embertelen. 

Nagyon hamar eljutok odáig, hogy már azért rimánkodok, hogy öljön meg, csak legyen vége.

Ami a legrosszabb mindebben, hogy akármennyire is fáj, valahogy képtelen vagyok elájulni, pedig már rég meg kellett volna, hogy történjen. Sőt, ami azt illeti már nem is kéne, hogy életben legyek. A testrészeim elzsibbadtak, és van amit egyáltalán nem érzek, cserébe minden inger összpontosul a fejem környékén és egyre intenzívebben ostromol.

Az egész szituáció annyira bizarr, hogy amikor egy új hang szólal meg a fejemben, ezúttal fogalmak helyett már igazi, konkrét szavakkal, már a legkevésbé sem lepődök meg.

- Sikeres a transzplantáció - rebegi egy vékony, halk és semleges hang.

Aztán az Éjjeljáró végre beszélni kezd, de nem közvetlenül Őt hallom, hanem azt a valamit, ami belerágta magát az agyamba.

- Tessék, a probléma eszközölve. - mondja a monoton hangocskán, de ahogy szépen beszél szavanként mélyebbé és élettel telibbé válik - Mindenekelőtt azonban tisztázzunk valamit. Nem vagyok túl türelmes a nehéz felfogású, akadékoskodó, mitöbb engedetlen egyedekhez.

Nyomatékosan a szemembe néz és én hiszek neki. Ilyen szinten megvetettnek semmiségnek régen éreztem magamat. Egy kísérleti patkányt jobban tisztelnek.

- Te döntesz. Melyik énemet szeretnéd, a kegyes megfontoltat vagy a kegyetlen de effektívet?

Amikor nem reagálok rögtön feljebb emel és türelmetlenül vicsorogni kezd.

- Válassz, emberivadék mielőtt tényleg elpusztítalak és választok egy másik, engedelmesebb példányt!

Zsong a fejem és alig élek. A szavai akár a hidegzuhany és annyira irreálisnak tűnik minden, hogy az oxigénhiányos agyam küszködik a helyzet felfogásával. Öt perce még egymás mellett leskelődtünk a kinti világra, minden oké volt közöttünk és én- olyan hülye voltam....

Bár másképp történt volna minden!

Behunyom a szemeimet a szélein egyre sötétedő világra és a fájdalom tompulásával elengedek mindent. Bármilyen földöntúli erő is tartott eddig egyben, meggyengül és hanyatlani kezd és fény gyúlik a sötétben. Így hát egér utat nyerve szerencsére a testem eldönti helyettem a kérdésére a választ. Mert feladja a harcot.

Talán jobb is így, az egyetlen bajom csak az a rengeteg megbánás, amit hátrahagyok. Remélem azért nem rekedek itt szellemként, mert soha többé nem akarom látni ezt a szörny lepte világot, se ezt az átokverte szadista lényt!

***

Hirtelen megtelik a kifacsart tüdőm levegővel és élesen beszívom az első mély lélegzetemet. De korántsem elég. Érzem, hogy tartok valamit, de azonnal elejtem bármi is legyen és levegő után kapkodva összeesek. Csikorgást és puffanást hallok, de a légszomjam akkora horderejű hogy hiába van nyitva a szemem, hiába érzem, hogy pislogok, semmit sem látok a koromsötéten kívül. Szédülök, émelygek és hason fekve a hűs metlakiba kapaszkodom tengeri csillag pózban. Csípős szellő borzolja a hajamat és eső szagot érzek, de fogalmam sincs hol is vagyok, amíg szépen lassan vissza nem tér a látásom.

Feltornázom magam remegő végtagokkal nagy nehezen térdelő pozícióba és felnézek.

A garázs? Miért vagyok a garázsban? De, ami ennél is fontosabb hol van az Éjjeljáró?! ...és miért élek még?