Az Éjszaka Ölén

26

A hajamba túrok és tépni kezdem, mintha ez lenne az egyetlen dolog, ami a jelenben tarthat a megannyi szörnyű jövőkép tengerén. Lázasan jár az agyam, de megoldás, vagy egér út nyerése helyett csak arra tudok gondolni-...! Megremegnek a belső szerveim és görcsbe áll a gyomrom, de hiába jelez a testem. Csak azt látom magam előtt újra és újra, hogy milyen különböző módokon fognak engem ezért megkínozni!

Nem merek megfordulni, nem merek megmozdulni, levegőt is alig merek venni, így amikor egy érdes kéz tekeredik az alkaromra és sikeresen visszaránt a jelenbe, felsikoltok és az önkívület határán próbálom letépni magamról az invazív végtagot. Egészen, amíg utol nem érem magamat, ekkor rögtön mozdulatlan szoborrá dermedek.

Nem szabad!

Nem ellenkezhetek! Nem ellenkezhetek, nem ellenkezhetek!

- Hé, hé! Nyugi! Nyugi, már minden rendben! Elment! - csitítgat egy halk, de feszült férfihang, amire végre fel merek nézni.

Egy sima ember? Ember. Nem szörny, vagy különös idegen lény. Ember. Sötét piszkos kabátban és fekete kötött téli sapkában, amin egykor valami kisebb logó lehetett, de mára már csak egy darabkája maradt épen. Egy nagy vágás maradványa éktelenkedett rajta, amit valaki nagy nehezen vörös fonallal egyenetlenül összefoltozott.

Még mindig visszafojtott lélegzettel óvatosan elnézek a feje mellett a házra, de az Éjjeljáró már nincs ott, noha még érzem, hogy csendben figyel.

- Tudom hülye kérdés, de érted, amit mondok? - kérdi egy fanyar mosoly keretében.

Azonban amikor nem válaszolok rögtön, elkínzottá válik a tekintete és szörnyű akcentussal angolul próbál meg makogni valamit. Majd németül, majd amilyen nyelv csak eszébe jut. Mindegyikből hadar valamit két kövér őőő-zés között, legyen az egy-egy szó vagy egy régi népszerű dal refrénje. Bármi amivel közös nevezőre juthatnánk, ő megpróbálja. De amikor semmi sem használ visszavált magyarra és lemondóan szitkozódik.

- Francba...

Felsóhajt elkeseredett mogyoróbarna tekintettel, de aztán visszatér belé az élet, ahogy arra néz amerre az élőholt szörny eliszkolt. Ismerem ezt a pillantást. Megkönnyebbülés. A túlélés röpke öröme.

Én róla nem tudom levenni a szemeimet, félek, hogy eltűnik ha egy pillanatra is félrenézek. Hogy csak képzelem, hogy itt van velem valaki, hogy nem vagyok egyedül. Hogy talán ez az idegen jelenléte még egy kicsit távol tudja tartja tőlem az Éjjeljáró éles karmait. A bűntudattól és reménytől könnyessé válnak a szemeim és hamar hüppögő sírásban fakadok ki és nem győzök pislogni, hogy kitisztuljon az elhomályosodott látásom.

Erre azonban pánikba esik.

- Ne, ne, ne, ne! Halkabban! Légyszi!! - majd szimplán betapasztja a számat az egyik kezével a másikat pedig a szájához emelve csitítgat. - Csss!!!

Aggodalmasan a környező házakat pásztázza, de nincs már semmi körülöttünk, az Éjjeljárón kívül, ami bánthatna. Érzem. De ezt ő nem tudja.

Azóta nem láttam élő embert, amióta száműztek a táborból és ugyan mindig is magamnak valónak vallottam magamat, még a régi világban is, amin csak rontott a szörnyek megjelenése, nem élhet mindig az ember a saját fejében. Hiába, tagadhatjuk, de a csupasz igazság ez. Mi társas lények vagyunk és mindig is azok leszünk.

Lassan bólintok és erőltetem magamat, hogy lecsillapodjak egy kicsit kezelhetőbb szintre.

- Oké! - mély levegőt vesz, amit benntart mielőtt erősen kifújná. - Oké, elveszem a kezemet, de ígérd meg, hogy nem hangoskodsz? - kéri, amire én újra bólintok és egy pillanat múlva valóban elenged.

A hangomat keresem, hogy rendesen válaszoljak neki, de amikor végre kinyitnám a számat megtorpanok és a lila ház felé rántom a fejemet. Egy pillanatra olyan, mintha valami zavart éreznék- a térben? Olyan, mint amikor követ dobnak egy tóba, vagy egy feszített víztükrű medencébe. Hullámok és mozgás ott, ahol eddig egyáltalán semmi sem volt. Ám amilyen gyorsan jön az érzés olyan hamar meg is szűnik.

És az Éjjeljáró sötét jelenléte vele együtt teljesen eltűnik.

Hitetlenkedve kapom fel a fejemet és árgus szemekkel vizslatom a házat, majd a környező többi épületet, de semmi. Nincs nyoma sehol.

Pattanásig feszülve összpontosítom minden új és régi érzékszervemet, hogy a nyomát keressem, de semmi. Eltűnt. És vele együtt a tüdőmet fojtogató béklyók is sorra eleresztenek. Közben a srác nyugtalanul figyeli minden rezdülésem és látszik rajta, hogy nagyon menni akar innen a nyílt terepről. De amikor feltartom a jobb mutatóujjamat a másikkal pedig a kabátja szélébe kapaszkodom, megáll, összepréseli az ajkait és feszülten bólint. Hagy még egy kis időt, hogy összeszedjem magam.

Először érzem úgy, hogy valóban tele tudom tölteni a tüdőmet finom friss levegővel. Mintha láthatatlan láncoktól szabadultam volna, fellélegzem és elengedem a feszültségtől görcsössé vált izmaimat. Hagyom, hátra hanyatlani a fejem és lehunyom a szemeimet.

Csend. És béka.

Összeráncolódik a homlokom. Béka? Honnan került ide béka? Valahol nem messze kell, hogy legyen egy tó vagy patak, mert tucatjával hangos kánaánba kezdenek. De nem csak a békák találják meg újra a hangjukat. Hamar rázendítenek a tücskök, a sáskák és a szöcskék is az esti nótájukra. Biztos ők is érzik, hogy elmúlt a veszély.

Apró mosolyra görbül a szám és hagyom, hogy átjárja elnyűtt lelkemet a nosztalgia annyira békés ez az éjszakai zenekar. Feltörnek a gyerekkori nyári emlékek.

Így csukott szemmel talán egy pillanatra még el is tudom hinni, hogy a mamánál vagyok kint a kerti hintaágyban és minden rendben van. Nyugodt vagyok és teljesen biztonságban, nem bánthat senki és semmi. Kófic a mama keverék kutyusa a lábamnál fekszik és nagyokat prüszköl a csikis fűszálaktól, mielőtt visszapilledne bolondos, róka kergető álmába. A Hold kövéren terül el a tiszta égbolton és ezüstös fényárban fürdik tőle minden és ha felnézek az égre csillagok milliói pislákolnak szüntelen. Talán még ki is tudnám venni a Cassiopia csillagképet, a kedvencemet, ahonnan az új nevem is származik, de már nem megy. Nem megy, mert a csillagokat már örökre megfertőzte. Már csak az Ő örvénylő bőrét látom a helyükben, már Ő tölti ki a teljes eget és amikor minden előjel nélkül csak úgy felnyílik az éjszakai égbolt, hogy megjelenjen egy rideg, türkiz szempár-

Felpattan a szemem és élesen beszívom a levegőt. Nem kell sok, hogy eltönse a testemet is a forróság és verejték üljön ki a homlokomra. Még az ürességtől kongó gyomrom is felkavarodik.

- Menjünk! - nyögöm.