Az Éjszaka Ölén

72

Kicsivel később meg is értettem, hogy mire gondolt, mert amint meggyőződött róla, hogy megmaradok, gomolygó sötétséggé vált és felszívódott, hogy aztán pár percre rá újra alakot öltsön látszólag a semmiből. Ezúttal az ablak és az ágy közé fészkelte be groteszk testét és lehunyta a szemeit. A kisugárzása fakóbb volt a szokásosnál és mély, csontig hatoló fáradtság hullámai áradtak felőle. Ha tippelnem kellett volna, azt mondtam volna, hogy valamilyen mély transzba zuhanhatott, hogy pihenjen.

Nem tűnt bölcsnek megzavarni, úgyhogy okosan befogtam a számat. Mivel az újdonság kedvéért nekem is megint volt min gondolkodnom, így csendben elvoltunk egymás mellett.

Legalábbis addig amíg a frászt nem hozta rám azzal, hogy hirtelen szétcsattintotta a bőrlebenyes füleit és talpra ugrott természetfeletti gyorsasággal. Félálmomból riasztott fel, úgyhogy kótyagosan kapkodtam a fejem, de hamar engem is elért a nesz, ami felkeltette a figyelmét.

Halk sustorgás, fojtott siránkozás és a magas fű susogása óvatos léptek alatt. Egy fél tucat emberből álló csoport közeledett felénk.

Majdnem felpattantam, hogy "most mi tegyünk, ránk fognak találni!?", de aztán eljutott a tudatomig, hogy ha akarnék se tudnék elfutni. És ez a kapálózás csak arra volt jó, hogy sikeresen megrántsam a pokolian bizsergő, de csodával határos módon, addig még nem fájó lábszáramat.

Felszisszentem, azonnal levert a hideg veríték és hamar vérfoltok tarkították, a látvány ellen lazán rám terített vékony paplant. Erre a lény morogva nyugalomra intett és két lépést téve rosszallóan vissza tuszkolt a párnák közé, aztán felemelte a vékony ruhadarab szélét és valamit mókolt, amire pillanatokon belül egy hűs érzés enyhítette a fájdalmamat.

"Maradj nyugton!" - utasított, majd visszatért az ablak elé.

Én nem tudom mit használt, de a morfiumnál is ütősebb cucc lehetett. Halkan hálálkodtam egy sort, majd engedelmesen lehunytam a szememet, de helyette a külvilágra összpontosítottam. Látni akartam mi lesz ebből.

A jövevények már majdnem elérték az udvar elejét, ahol az a kegyetlen csapda is lapult. Zokogva, a kezüket tördelve és egymást markolászva közelítették meg a házat. Reszkettek akár a nyárfalevél és bármilyen nyelven is suttogtak egy kukkot sem értettem belőle. Mégis olyan rendületlenül lépkedtek a nyilvánvaló félelmük ellenére, mintha egy csepp beleszólásuk sem lett volna a dologba.

Az Éjjeljárót ismerve nem is volt.

Azonban még így is egyértelmű volt, hogy kitérőket tesznek, mintha kerülgetnének valamit.

Még a vér is meghűlt az ereimben a felismeréstől.

- A rohadékok! Ők állították fel a csapdákat?!

Az Éjjeljáró hümmögve helyeselt, majd amikor egy hosszú, jelentőségteljes pillanatra összeakadt a tekintetünk tudtam, hogy ugyanaz jár az eszünkben. Nem kellettek hozzá se szavak, se semmilyen sugallat. Most az egyszer egyetértettünk.

Így találtam magamat abban a különös helyzetben, hogy most, közel egy órával később, egy rémült egérkére emlékeztető, beesett arcú nő merészkedik bátortalanul a szobába, hogy eltávolítsa a kásás tálamat és egy pohár hűs vizet helyezzen helyette az éjjeliszekrényre.

Nem emeli fel a tekintetét a padlóról, még szinte levegőt sem mer venni és gyors, mint a villám. Egyik pillanatban még a szobában van a másikban már csak a reszketeg zihálását és a rohamosan távolodó lépteit lehet hallani, ahogy vissza iszkol a társaihoz.

Nem irigylem.

De egy cseppet sem sajnálom. Se őt, se a csoportja többi tagját és minél előbb eltűnnek a szemem elől, annál jobb lesz!

A ragacsos étel utolját szívogatom a fogaimról mielőtt leöblítem az odakészített vízzel. Dühít, hogy ízlett a főztjük, de az még jobban, hogy ekkora szükségem volt rájuk. Noha kása helyett, némi hús jobban esett volna, jelenleg a szervezetem még túl gyenge, hogy befogadja. Mégis úgy vágyom rá, mintha nem lenne holnap.

Lényegében az Éjjeljáró túszul ejtette a ház legtávolabbi pontjában reszkető emberek csoportjának egy részét, még mielőtt felébredtem volna és mindannyian tudják, hogy most az Ő kénye-kedvétől függ, hogy élnek-e vagy halnak. Állítólag akik később érkeztek, azok a "Sötét Istent" jöttek szolgálni, hogy vezekeljenek. Nem tudom honnan a seggükből rántották elő ezt a titulust, de hatásos. Pláne azok után, amit az Éjjeljáró tett a rohadék csapdázóikkal.

Mindenesetre amióta ideértek egy részem folyamatosan figyeli minden rezdülésüket. Megfogadtam, hogy ha már egyszer képes vagyok mindent látni, ami körülöttem zajlik akkor nem fogok többé azért életveszélybe kerülni, mert figyelmetlen vagyok! Különben is, ha nem használom hogyan várjam el, hogy fejlődjenek a képességeim? El akarom érni, hogy passzívan a részemmé váljon. Hogy koncentrálnom se kelljen, hogy tudjak mindenről.

Mint a sas, lestem, hogy nem tesznek-e valami nemkívánatosat az ételembe, vagy vizembe. Szerencsére nem volak annyira ostobák, viszont így is dühít és feszélyez a jelenlétük. Nem bírom elengedni magamat a bőrömre tapadó nyálkás kisugárzásuk miatt és hiába van velem az Éjjeljáró, nem érzem biztonságban magamat a közelükben.

- Most, hogy már megetettek nem kell, hogy itt legyenek, ugye? - Keresztbe fonom a karjaimat a mellkasomon. - Elvégre azért hívtad őket, nem?

Összekocogtatja párszor az állkapcsát és elfordítja a fejét, hogy az oldalsó szemeivel is rám pisloghasson.

"A fajtád közösségekben él, te viszont mégis inkább lennél egyedül?"

Felhorkantok. Ezt nem gondolhatja komolyan!

- Ha-ha-ha. Vicces vagy! - fintorgok dühösen - Inkább én, egyedül a világ ellen, mint, hogy az ilyen elfajzott kannibál nyomorékok közt akárcsak egyetlen percig! - sziszegem - Csak, hogy tudd, beleláttam a pincében tartott férfi elméjébe és őszintén szólva, sokkal keményebben is bánhattál volna vele! Komolyan, mintha nem tudnád, hogy miattuk bénultam le! Sőt, ha nem vagy velem mostanra már bőszen lakmároznának a májamból! - A nő után köpök egyet. - A beteg rohadékok!

"Nyugalom, Apróság." - lágy kerregő torokhangot hallat és a farkával legyint - "Nem bénultál le és már viszonoztam a törődést az egyednek, aki a kínod forrása volt."

- Nem eléggé... - puffogok, és még egy kicsit engem is meglep milyen sötét gondolatok forognak az elmémben. Ráadásul nem csak a férfi, hanem az egész szekta sorsával kapcsolatban.