Az Éjszaka Ölén

22

Felnyöszörgök a bamba képe láttán.

- Ezen mégis mit nem értettél?! - de aztán gyorsan folytatom, mielőtt ostobaságokra pazarolnánk azt a kevés időt, amit rendes kommunikációval tudnék tölteni vele . - Mindegy! Azt mondd meg mennyire veszélyes emberre? - intek a utca felé.

A szeme se rebben, ahogy érkezik a gyors, kegyetlen válasza.

Halálos.

Nyelek egyet, de nem mondhatnám, hogy meglep. Lényegében minden halálos ránk, ami nem a Földről származik. Igaz még a földi dolgok egy jelentős része is simán kicsinálja a hétköznapi embert.

Keserűen sóhajtok egyet és visszafordulok a ház felé. Csak remélni tudom, hogy nem egy fajtársamra pályázik éppen az a valami. Bár jobban belegondolva, ha egy macska, kutya de még ha esetleg egy ereje teljében lévő oroszlán vagy akármilyen más állat is lenne odakint ember helyett, azt is sajnálnám. Mindent, ami tőlünk származik.

Az emberek mint faj talán tényleg megértek a pusztulásra és mindent megérdemlünk, amit most kapunk, de az állatok csak ismét szerencsétlen elszenvedői az életnek és a változásnak. Még ha sokszor egyenesen természetellenesnek tűnnek is a dolgok. A gyengébbik, az ostobább, vagy a kevésbé szerencsés mindig el fog pusztulni. És ez néha egész fajokat érint.

Vagy bolygókat... mert az biztos, hogy világszerte kollektíven vesztésre állunk. De ez nem jelenti azt, hogy nem sajnálhatom őket. Vagy éppen magamat.

Fennhangon folytatom, mit sem törődve azzal, hogy érti e vagy sem. Ezeket nem neki szánom amúgy sem.

- Tehát esélyem sincs, ha észrevesz... -dünnyögöm.

Magamat is meglepem a hangomból áradó higgadtsággal, de valahogy tisztábbnak, érzem a fejem. Nyugodtabbnak és éberebbnek. Mondhatni beletörődöttnek. Mint amikor az ember végre látja a világban a helyét, és teljesen tisztában van vele mit és mit nem tehet ha bizonyos végkimenetelt el akar kerülni. Csak a kőkemény tények maradnak, érzelmeknek nincs helye.

Éppen ezért lep meg annyira, amikor csak úgy ezek után hozzám vág egy mentális bombát.

Téged már nem merne megtámadni.

A lendület amellyel felé kapom a fejem emberfeletti, és még az se zavar, hogy pillanatnyilag ismét megbillenti a szobát számomra. Összeszorítom a fogaimat és szín tiszta akarattal erőltetem magam, hogy jól legyek. De hiába keresem a tekintetét már nem engem les, hanem az egyre inkább recsegő-ropogó házat. De legalább most csak a szeméig dugja ki a fejét.

- Ezt meg hogy érted?! - követelem dübörgő szívvel.

Az sem tűnik fel hirtelenjében, hogy nem éppen halkan teszem ezt. Mondhatni szinte felkiáltok. De amikor a lény megtorpan, felszegi a legvaskosabb amorf nyúlványát, amit a fejének tippelnék és egyenesen a mi házunk felé fordul, nagyon gyorsan megbánom.

- Picsába! - szűkölöm és azonnal mozdulatlanná dermedek, nehogy bárminemű mozgással még jobban magunkra uszítsam a rusnya képét.

Az Éjjeljáró könnyed nyugodtsággal egyszerűen visszahúzódik és némi fejbillegetés után leül az ablaknál térdelő sóbálvánnyá lett formám mellé és a fejem mellett leskelődik tovább, még ha ehhez erősen görnyednie is kell. Még mindig egy benga állat, hiába lett emberszerűbb.

Az egész kicsit olyan érzés, mintha utánozna.

Amikor a kinti lény szépen lassan visszafordul a korábbi prédája levadászásához újra merek levegőt venni. Ez túl közel volt, ripakodok magamra, de azóta is a válasza visszhangzik az elmémben.