Vampire Diaries oneshots [KÉRÉST ELFOGADOK!]

⚜️Klaus #16⚜️

fanni_29 kérésére írtam 😊❤️

T/N = te neved

Hétvégente a Mystic Grillben dolgoztam. Nem azért, mert akkora szükségem lett volna rá, csak szerettem volna magamnak egy kis pénzt szerezni, ami csak az enyém, és arra költöm, amire csak szeretném.

A természetfelettiről tudtam, de szerencsére eléggé kimaradtam a dolgokból ahhoz, hogy megússzam a vámpírrá válást.

Egyik szombat délelőtt a épp a pult mögött dolgoztam, mikor egy szőke hajú, fiatal férfi ült le.

– Szép napot! Mit adatok? – mosolyogtam rá.

– Bourbont, kedves – mondta mosolyogva, mire kicsit elpirulva bólintottam.

Kitöltöttem neki az italt, és letettem elé.

– Köszönöm, kedves... – nézte meg mosolyogva a névtáblámat – T/N. Klaus vagyok.

***

Ezután sok időt töltöttem Klausszal. Igazi úriember volt, és csodás randikra vitt. Boldog voltam vele, de idővel feltűnt, milyen sokat van Caroline-nal. Igyekeztem nem nagy jelentőséget tulajdonítani a dolognak, mert nem akartam, hogy Nik túlságosan ragaszkodónak találjon.

Egyik este épp vacsorával vártam, de már késett egy ideje, így felhívtam. Jó néhányszor kicsengett, mire felvette.

– Szia, Nik! Minden oké? Már fél órája késel. Kész a vacsora...

– Szia, T/N! Ne haragudj, de ez ma nem fog menni... Dolgom van.

– Ó... de biztos?

– Sajnálom. Tedd be a hűtőbe, majd holnap bepótoljuk.

– Hát jó... Vigyázz magadra!

***

A szülinapomra Nik megígérte, hogy elvisz egy szép helyre vacsorázni, és én teljesen elkészülve vártam, hogy megérkezzen, de nem jött. Aggódva hívtam fel.

– Szia, T/N!

– Szia, Nik! Elindultál már?

– Ne haragudj, de Caroline-nak segítségre van szüksége.

– De... a szülinapom...

– Sajnálom, mennem kell – mondta, és le is tette a telefont.

***

– Nik, szia! Ma nem kell bemennem dolgozni. Szeretnél filmezni?

– T/N, hagyj már! Fárasztó pár nap volt, szeretnék pihenni – tette le a telefont, és csalódottan hajtottam le a fejem.

***

Egy alkalommal Nik nagyon gorombán lerázott, és úgy döntöttem, kis időre a rokonaimhoz megyek Washingtonba. Nik természetesen nem vette fel a telefont, csak a hangposta kapcsolt be.

– Szia, Nik! Nekem ez nem megy tovább. Jobb lenne, ha szünetelnénk a dolgot. Pár hétre a rokonaimhoz költözök, és kérlek, ne keress! Kell egy kis idő, hogy átgondoljam, szeretnék-e még veled lenni... Talán te is gondolkodhatnál ezen – sóhajtottam és még épp mondani akartam valamit, mikor oldalról hirtelen nekiment az autómnak.

~Klaus

Mikor hazaértem, töltőre tettem a telefonomat, mert lemerült. Mikor bekapcsolt, észrevettem, hogy jött egy üzenet a hangpostámra T/N-tól/től.

– Szia, Nik! Nekem ez nem megy tovább. Jobb lenne, ha szünetelnénk a dolgot. Pár hétre a rokonaimhoz költözök, és kérlek, ne keress! Kell egy kis idő, hogy átgondoljam, szeretnék-e még veled lenni... Talán te is gondolkodhatnál ezen. – Könnyes szemekkel hallgattam, és mikor meghallottam egy nagy csattanást, ijedten rezzentem össze.

Ekkor Elijah lépett be a szobámba.

– Niklaus... Nem tudom, tudod-e, de... T/N autója összetörve áll az út szélén, nem messze Mystic Fallstól.

Csendben bólintottam.

– Megtaláltad? Ott... ott van?

– Nem láttam. Megkérdeztem a rendőröket, de... Nem találták.

– Istenem...

– Niklaus, reméljük... az segít rajta, hogy mindennap kapott keveset a véremből.

Ez teljesen kiment a fejemből, és reménykedve néztem fel rá.

***

~T/N

Néhány évvel később már New Orleansban éltem. A baleset után vámpírrá változtam, bár fogalmam sem volt hogyan. Visszamehettem volna Mikaelsonékhoz, de nem tettem. Egyedül szoktam hozzá az új dolgokhoz, majd New Orleansba költöztem, és nyitottam egy kedves kis használt holmis boltot.

Egyik nap épp ebédelni indultam, mikor láttam, hogy egy három-négy éves kislány szaladt át a zebrán. Elég nagy sebességgel közeledett egy autó felé. Gondolkodás nélkül odaszaladtam hozzá, a karjaimba kaptam, és áthoztam a túloldalra.

– Jól vagy? – kérdeztem, ahogy letettem, és leguggoltam hozzá.

– Igen... – szipogta.

– Hol vannak a szüleid?

– Veszekedtek, és...

– Elszöktél otthonról? – csodálkoztam, mire csendben bólintott. – Hogy hívnak?

– Hope Mikaelson.

Erre még jobban meglepődtem, de nem mondtam semmit.

– Mondd csak, tudod, hol laksz? Vagy felismered a házatokat?

Végül tudta a címüket, így megfogtam a kezét, és hazakísértem.

– Gyakran szöksz el? – kérdeztem.

– Nem. Anyu nem is velünk lakik, hanem szemben... de amikor átjön, szinte mindig veszekednek.

– Ó, nagyon sajnálom. Tehát apukáddal laksz?

– Igen. És a testvéreivel.

Mikor megérkeztünk a nagy házhoz, én óvatosan próbáltam belépni, és mivel sikerült, azt állapítottam meg, nincs emberi tulajdonosa.

– Hope, hál' istennek! – sietett le Nik az emeletről, és megkönnyebbülten ölelte magához a kislányt. – Úgy megijesztettél! Ilyet soha többé ne csinálj, érted?

– Bocsánat... – bújt hozzá Hope, és Nik ekkor vett észre.

– T/N? – csodálkozott.

Csendben bólintottam. Addig nem kezdtünk beszélgetni, amíg végül fel nem küldte Hope-ot a nagynénjéhez, Freyához – akiről évekkel ezelőtt nem is hallottam –, majd felmentünk a műtermébe.

– Ezek szerint Elijah vére segített.

– Nem is tudtam, hogy kaptam belőle.

– A biztonság kedvéért... – sóhajtott. – Nézd... amit évekkel ezelőtt tettem...

– Nem kell bocsánatot kérned. Caroline volt az igazi, nem pedig én.

– Ez nem igaz... – sóhajtott. – Nem tudom, mi ütött belém, de nem kellett volna elhanyagolnom téged. Szégyellem magam. T/N... kérlek... jóvá tehetném valahogy?

– Nem tudom... Fájt, és aztán... volt ez a baleset is...

– Kérlek! – fogta meg a kezeimet, és gondolkodás nélkül letérdelt előttem. – Kérlek, T/N!

Meglepett a viselkedése, hát még mikor könnyesek lettek a szemei. Sóhajtva térdeltem le, és az arcát cirógattam.

– Semmi baj – mondtam végül. – Megbocsátok. De csak ha nem lesz több ilyen. Meg hát... a lányod imádnivaló, és szívesen segítenék vele – mosolyodtam el, mire szorosan megölelt.

– Nagyon-nagyon szeretlek – motyogta.

– Én is szeretlek.