Vampire Diaries oneshots [KÉRÉST ELFOGADOK!]

🕯️Kai #2🕯️

T/N =te neved

Egy szeptemberi estén éppen hazaértem a Grillből, és nyitottam volna ki az ajtómat, mikor rádöbbentem, hogy nincs bezárva. Megrémültem, mert tartottam attól, hogy betörtek hozzám. Csendben beléptem, letettem a táskámat, és miután zajt hallottam a nappali felől, felkaptam az előszoba szekrényről az olvasólámpám – amit még a legjobb barátnőm hozott vissza, miután szüksége volt rá, én meg lusta voltam felvinni – és elindultam a nappaliba.

Ahogy a helyiség ajtajához értem, láttam, hogy az alak közvetlen ott áll, nekem háttal, így jó erősen fejbe vertem a lámpával.

– Aú! – kiáltott fel, mire valami láthatalan erőnek köszönhetően hanyatt estem.

Mi a fene volt ez? – gondoltam, és miután gyorsan felpattantam a földről, felkattintottam a villanyt.

Az fiatal férfi számomra totál ismeretlen volt. Talán néhány évvel idősebb lehet nálam, majdnem fekete haja csillogott a lámpa fényben. Mikor idegesen felém fordult, megpillantottam kékesszürke szemeit.

– Ki vagy, és mit keresel nálam? – kérdeztem, és a kezemben még mindig ott volt az olvasólámpa.

– El kell rejtőznöm – nézett rám, és immár nem ideges, hanem rémült, és szomorú volt.

– Bántani akarsz?

– Nem tervezem.

– Betörő vagy?

– Dehogyis.

Nem tudom miért, de ösztönösen megbíztam benne.

– Hát akkor üdv. Amúgy a nevem T/N, és bocs, hogy fejbe vágtalak a lámpával.

– Kai Parker. És nem gond. Kaptam már rosszabbat is.

– Elmagyaráznád mi volt az, ami miatt elestem?

– Persze – sóhajtotta. – Egyébként meg tudnád mondani, miért tud a szememből víz folyni?

A kérdésére majdnem elnevettem magam, de mikor láttam, hogy komoly kérdés, meglepve kezdtem bele.

– Azokat könnyeknek nevezik. Akkor van, ha az ember szomorú, vagy boldog. És én tudhatnám, hogy ezt te miért nem tudod?

– Igen.

Ezzel pedig elmesélte az egész élettörténetét. Mindent. Azt, hogy tud varázsolni, de nincs vele született mágiája, hanem el tudja szívni más boszorkányoktól, és emiatt a családja pocsékul bánt vele; a börtön világot, ahol többször is megölte magát, meg azt, hogy miként jutott ki onnan; valamint, hogy eddig nem érzett érzelmeket, és most meg van ijedve.

Másfél órával később, mikor a története végére ért, nem éreztem mást iránta, mint sajnálatot. Nem ítéltem el, amiért megölte a testvéreit.

– Nagyon sajnálok mindent – mosolyogtam rá szomorúan. – Tudod, nekem mi szokott segíteni, ha el vagyok kenődve?

– Mi? – kérdezte érdeklődve.

– A kakaó jó sok tejszínhabbal, és pillecukorral.

– Nem állítom, hogy tudom milyen, de ha szerinted jó, elfogadnám.

– Mi?! Te még nem ittál kakaót? Ezt sürgősen pótolni kell – pattantam fel, majd kisiettem a konyhába.

– T/N, hová mentél? – kérdezte félve. – T/N, hallod, ez baromira nem vicces!

A hangján hallottam, hogy ki van akadva, ezért gyotsan visszasiettem.

– Kai, hé, nyugi, csak kimentem kakaót csinálni – mosolyogtam. – De ha ennyire nem akarsz most egyedül maradni, jöhetsz te is.

Amíg a konyhában bíbelődtem, Kai nem tudta, mit kezdjen magával, így csak járkált, meg nézte, ahogy a két bögrébe elkészítem a kakaót.

– Gyere, menjünk vissza a nappaliba – mosolyogtam, mikor kész lett. Először mindkét bögre a kezemben volt, de Kai elvette az egyiket, és így mindjárt egyszerűbb volt eljutni a másik helyiségbe.

Miután leültünk egymás mellé, Kai furcsán méregette a bögre tartalmát(már ami látszódott belőle a tejszínhab miatt).

– Na, mire vársz? Kóstold meg! – nógattam. Erre óvatosan belekortyolt, és mikor újból rám nézett, elnevettem magam, ugyanis olyan volt, mintha a tejszínhabból bajusza lenne.

– Mi az? – kérdezte meghökkenve.

– Itt van egy kis... – mutattam mosolyogva, mire letörölte, de azt hittem kicsit boldogabb lesz. Ehelyett letette a bögrét a dohányzó asztalra, és csak meredt maga elé.

– Rendes tőled, hogy készítettél nekem ilyet. Nagyon finom.

– Baj van?

– Én... Nem is tudom. Jobban törődtél velem, mint a saját családom az alatt a huszonkét év alatt, és ezt... nagyra értékelem.

– Semmiség – mosolyogtam, és én is letettem a bögrémet. – Szeretnél egy ölelést?

Nem szólt semmit, csak bólogatott, mire óvatosan megöleltem. Az izmai először megfeszültek, majd belesimult az ölelésembe.

– Figyelj, most felmegyek, új ágyneműt húzni a vendégszoba ágyára. Ha szeretnél, feljöhetsz. Csak óvatosan, mert a macskám nincs hozzászokva az idegenekhez. Az exemmel is nehezen barátkozott meg. Ja, ő amúgy hagyott itt néhány cuccot, bár nem tudom minek, viszont most pont jól jön. Ugye nem beszélek túl sokat. Csak mert ha igen, szólj nyugodtan.

– Nem beszélsz sokat – mosolyodott el, majd miután megittuk a mardék kakaónkat, felmentünk az emeletre, és a macskám meglepő mód, kedvelte Kait.

– Na, ezt vajon hogy hoztad össze? – nevettem.

– Nem tudom. Egyébként mi a neve?

– Bojt. Mielőtt kiröhögnél, azért, mert ha összegömbölyödik, olyan mindt egy nagy bojt. A húgom szerint pedig olyan, mint azok a hosszú szőrű szőnyegek, úgyhogy azt hiszem, mondanom sem kell, mi lett volna a másik lehetőség.

***

Már este tíz felé járhatott, mikor úgy döntöttem, lefekszek aludni.

– Ja, Kai, mielőtt lefeküdnék. Lenne néhány szabály. Először is, légyszi ne lógj meg. Ha el akarsz menni valahova, szólj, oké? És lehetőleg ne nagyon rombolj. Amúgy a lehető leghamarabb megtanítalak a modern kütyük használatára, és csak hogy egyszerűbb legyen neked – mosolyogtam, és megöleltem.

– Jó éjt, T/N, és nagyon köszönöm.

– Semmiség. Aludj jól.