Vampire Diaries oneshots [KÉRÉST ELFOGADOK!]

⚾Kol #4⚾🎄

MerciNagy kérésére készült ❤️❤️❤️ ezer bocsánat, hogy ilyen soká jött

T/N = te neved

– Mondd csak, T/N, miért is kellek én ehhez? – kérdezte Kol, miközben az összegubancolódott égősort húzta ki a kartondobozból.

– Mert a legjobb barátom vagy, és most először díszítek egyedül karácsonyfát.

– Nem értem, a mondat második felével mi a gond.

– Nézd meg milyen magas a fa, és mekkora vagyok én! – mutattam frusztráltan a méretkülönbséget.

– Igazad van. Pici vagy – vigyorgott rám.

– Nem is értem, hogy lehetünk legjobb barátok – tettettem duzzogást karba tett kézzel.

– Ugyan máár! Ne haragudj! – nézett kiskutya-szemekkel.

– Utálom, mikor ezt csinálod, mert nem tudok rád haragudni – sóhajtottam, és megeresztettem egy mosolyot. – Inkább folytassuk a melót.

– Tudod, még azt nem értem, hogy boszorkány létedre miért kézzel díszítesz?

– Neked kéne a legjobban tudnod, hogy általában nem karácsonyfákra használjuk az erőnket.

– Jó, igazad van. De... Mégis mi ez a hosszú dolog, amit épp kiszedek a dobozból?

– Ne mondd, hogy még nem láttál égősort – nevettem.

– Amikor utóljára karácsonyfa közelében voltam, gyertyát tettünk rá világításnak – forgatta a szemét.

– Oké, ez igaz. Az égősor olyan, mint a gyertya, csak sokkal biztonságosabb. És csak fel kell tekerni a fára és bedugni a konnektorba. Majd megmutatom, de előbb a többi díszt kell feltennünk.

***

Nem gonoszkodásból, de látszott, hogy Kol hosszú élete során még sose díszített fát. Nem volt olyan vészes, csak mégis be kellett neki segíteni.

Az égősor felrakása ennek ellenére se a nehezebb feladatokhoz tartozott. Kol segítségével jóval egyszerűbben ment.

– Hupsz, ez kimaradt – vettem ki a dobozból egy üvegdíszt, miután az égők a helyükre kerültek.

Ám, a lila üveggömb kicsúszott a kezemből és nagy csattanással tört szét a padlón.

– A fene esne belé – morogtam, majd lehajoltam, hogy felszedjem a szilánkokat, de az egyik megvágta az ujjam, így fájdalmamban felkiáltva ejtettem vissza.

– T/N? – nézett rám aggódva Kol, én pedig rögtön magamhoz szorítottam a kezem. Nem mintha nem bíztam volna benne, csak ez egy ösztönös reakció volt.

– E-ez semmiség – böktem ki végül.

– Mutasd! Nem bántalak, csak látni szeretném – nyújtotta ki felém a kezét. Félénken mutattam meg neki a pici sérülésem. – Nem olyan vészes, de ha gondolod, adok a véremből.

– Nem kell, köszi – mosolyodtam el.

– Akkor hadd segítsek ellátni!

– Oké, gyere – intettem az ép kezemmel, majd a konyhába mentünk.

Kol kezébe vett egy konyharuhát, és óvatosan, még a normális, erő határain belül a vérző ujjamra szorította, közben a reakciómat fürkészte.

– Fáj?

– A vágás, vagy ahogy próbálod elállítani a vérzést?

– Mindkettő.

– Csak egy picikét.

– A sebtapasz merre van?

– A mosogatós fölötti szekrényben.

Kol kinyitotta a konyhaszekrényt, kivett a dobozából egy sebtapaszt és a sérült ujjamra tette.

– Tessék – nyomott egy puszit a sérült pontra. – Gyere, a csúcsdísz még hátra van.

Ahogy visszamentünk a nappaliba, Kol a derekamnál fogva felemelt és a vállára ültetett.

– Úristen! Megőrültél?! Tudod, hogy félek a magasban.

– Nyugi, szerinted hagynám, hogy leess?

– Nem – motyogtam.

– Na látod. Tessék, tedd csak fel – nyújtotta át nekem a csillagot. Tudtam, hogy nem hagyná, hogy leessek, de mégis félve nyújtottam ki a kezemet a fa csúcsa felé, és feltettem az aranyszínű csillagot.

– Most már kérlek tegyél le – motyogtam, mire ő óvatosan leemelt a válláról és a fotelba ültetett.

– Amúgy... tudom, fura kérdés lesz, de az egyik dísz, miért egy növény? – mutatott az egyik dekorációra.

– Az egy fagyöngy, de nem igazi. Csak tudod, hogy a fagyöngy mi célt szolgál karácsonykor.

– Ööö... Nem.

– Mindegy, szóval az a lényege, hogy akik alatta vannak, meg kell csókolniuk egymást.

– Szóval akkor ezt most nekünk kéne?

– Igen.

Kol nem is tétovázott, így a következő pillanatban az ajkai már az enyéimen voltak. Igaz, eddig legjobb barátok voltunk, de én már jó ideje belezúgtam, csak nem mertem elmondani neki. Ezért meg pláne örültem ennek a csóknak.

Néhány pillanat múlva, mikor ő elhúzódott egy kicsit, én fülig érő mosollyal néztem rá.

– Ha tudnád, mennyire vártam már erre... – mondtam.

– Hidd el, tudom, mert én is így érzek.