Add fel az egód, légy szabad! (Queen ff.)

Yesterday my life was in ruin...

Reena jó darabig egyáltalán nem tartotta magát feministának - alapból nem szerette az ilyen kategóriákat, és azt, hogy férfi és nő egyenlő, alapvetően természetesnek tartotta, már csak azért is, mert a környezete sokszor folyamatosan épp ennek az ellenkezőjét sulykolta belé -, ám ahhoz nagyon is közel került egy percre, hogy férfigyűlölő legyen, amikor tizenhat éves korában megkapta élete első és egyben utolsó atyai pofonját.

Nem fájt különösebben - az a tasli amolyan jelképes, apai legorombítás volt, inkább csak csattant, de erő nem volt benne... A tudat viszont, hogy megütötték, vagyis megalázták, azonban annyira fájdalmas volt, hogy egészen vörösbe borult előtte a világ a vad dühtől. Pláne, mert úgy vélte, egyáltalán nem érdemelte meg, és mert egy olyan esemény nyomására következett be, amiben véleménye szerint, az édesapjának mellé kellett volna állnia.

Az apja eközben kényelmesen, kissé talán unottan is, hátradőlt a karosszékében, és mérhetetlen közönnyel szemlélte a lánya arcát; őbelőle ez az egész incidens semmiféle indulatot nem váltott ki.

Az egész igazából annyira piti kis ügyből fajult idáig, olyan, amit másutt két perc alatt megoldottak volna. Az egyik gimnáziumi tanára panaszt tett rá, amiért folyamatosan visszabeszélt és veszekedett vele, a szülei pedig idejét látták egy alapos fejmosásnak.

Vagy legalábbis, az apja így gondolta; ezeket az ügyeket mindig ő intézte, az anyja soha nem szólt bele - soha, semmibe nem szólt bele, mindent a férjére hagyott.

Így aznap, amikor hazaért az iskolából, az az üzenet fogadta, hogy menjen az apja dolgozószobájába, mert beszélni akar vele.

Az édesapja épp valami iratot olvasgatott, mikor egy kurta kopogást követően benyitott; épp csak egyet intett, ezzel jelezve, hogy álljon az íróasztal mellé, és várjon - mindig ez volt a komoly elbeszélgetés, majd legorombítás menetrendje.

Mikor végzett, felnézett rá - Reena komolyan feszengett ettől a komor tekintettől, mely egyszerre volt mindentudó és tekintélyparancsoló.

- Mr. Wilson panaszkodott a viselkedésedre - kezdett bele az apa komolyan; kicsit olyan volt, mint az ügyvéd, aki a tárgyalóteremben ismerteti egy ügy részleteit. - Szerinte meglehetősen tiszteletlen hangot ütöttél meg vele szemben.

- Én is mondhatnám rá ugyanezt - morogta a lány; az apja felhúzta a szemöldökét.

- Parancsolsz? - emelte meg kicsit a hangját.

- Állandóan szexista megjegyzéseket tesz és lenézi a nőket! Folyton azt mondogatja, hogy egy lány soha nem lehet olyan okos, mint egy fiú - hiába jelentkezünk, sosem szólít fel, és szerintem csak azért tűr meg minket az osztályban, mert nincs más választása! - vágta a szemébe Reena; a férfi erre csak némán, elgondolkodva meredt rá, végül felsóhajtott.

- Reena, nem tudom, miket hallottál, de egyet jegyezz meg: diákként kötelességed tisztelni a tanárodat, akármit tesz és mond! Valamint annak is ideje már, hogy megtanulj lakatot tenni a szádra. Tizenhat múltál, de továbbra sem tudsz rendes, tisztességes lány módjára viselkedni.

- Úgy, mint anya? - kérdezett vissza a lány merészen; valahol mélyen érezte, hogy ezt nem kéne, de képtelen volt visszafojtani.

- Tessék?

- Azt akarod, hogy olyan legyek, mint anya - mindketten azt akarjátok. Fogjam be a számat, tűrjek mindent és ne legyen semmi célom az életben, csak vezessem a háztartást, neveljem a gyerekeim és szolgáljam ki a férjem. Erről viszont tegyetek le - én nem fogom magam soha alávetni magam egy férfinak, úgy, ahogy anya neked...