Add fel az egód, légy szabad! (Queen ff.)

My heart is always with you, No matter what you do

- A büdös faszba! – mordult fel Clare, ahogy a könyvespolcot rendezve, egy vaskos kötet a földre esett, éppen hogy csak elkerülve a lábfejét.

- De mocskos szád van! – szólalt meg mögötte Max, ezzel kissé a frászt hozva rá. – Bár már hozzászokhattam volna – tette hozzá, felemelve a lezuhant könyvet – egy albumot -, a földről.

- Ártatlan vagyok; minden egyes csúnya szót, amit csak ismerek, a bátyámtól tanultam – hárított könnyedén a szőke lány, kíváncsi pillantást vetve a másik kezében tartott tárgyra. – Az micsoda? Nem is rémlik, hogy valaha láttam volna...

- Ja, hogy ez? – forgatta meg kicsit zavartan a fiú. – Csak egy fényképalbum, még otthonról hoztam magammal annak idején – elég régi, egészen kiskoromban kezdtem el bele képeket rakosgatni; gondolom, elvegyült a többi könyv között. Szeretnéd megnézni őket? – ajánlotta fel, mire Clare lelkesen rábólintott.

Tudta jól, hogy a másik szenvedélyesen gyűjti és készíti is a fotókat, de az egészen régi, kiskori képeit sosem volt alkalma megtekinteni; náluk kimaradt a szokásos „látogatás a szülőknél és kínos gyerekkori fényképek mutogatása" program, legalábbis a fiú részéről.

Max ekkor magával húzta a kanapéra és felnyitotta az albumot.

A legelső képek tényleg, a szó szoros értelmében a legelső fényképek voltak róla, kezdve azokkal, amiken még kisbaba korában szerepelt, hol a nővére, hol valamelyik családtag kezében; mikor Clare megjegyezte ezek láttán, milyen kis aranyos volt, tetetett sértettséggel felhúzta az orrát:

- Miért, most nem vagyok aranyos? -, mielőtt lapozott volna.

Nem csak ő szerepelt a képeken; zömében volt olyan, amelyiken egyik-másik családtag mosolygott a lencsébe, sőt, akadt olyan is, amelynél Max beismerte, nem is biztos abban, kit ábrázol – fényképgyűjtő lévén, nem egyszer előfordult, hogy valamelyik rokontól, közeli ismerőstől, felesleges képet kezdett el kunyerálni, hogy aztán az albumába ragaszthassa. Utóbb már abban sem volt biztos, melyiket, kitől kapta, és hogy pontosan kik pózolnak rajta,

Az egyik polaroidnál aztán elmosolyodott.

- Ez az egyik kedvenc fotóm az én szeretett nővéremről! – emelte ki a nevezett darabot; a fényképen Reena körülbelül négy-ötévesnek tűnt, nagyon szép, fehér, csipkés ruhát viselt, sötét, copfba font hajában szalagot és valami mérhetetlenül morcos arccal bámult a lencsébe. – Itt azért ilyen dühös, mert utálta azt a ruhát, de anyánk rákényszerítette. Amint elkészült a kép, már ki is tépte a hajából a szalagot, otthon pedig azonnal eltűntette valahol ezt a göncöt. Sose derült ki, hova rejtette.

Clare erre halkan felkuncogott.

- Ez ismerős!

- Te is gyakran rejtettél el ruhákat?

- Nem, pedig jó lett volna – csak azt érzem át, milyen, amikor hülye ruhába öltöztetnek egy fotó kedvéért.

- Ahogy mindenki más is.

- Egyébként meg, jobb, ha én nem rejtek el semmit; tudod, aztán milyen nehezen találok meg akármit is, ha nincs is eldugva...

- Ezért nem találtad meg soha a dugipénzemet!

- A midet?!

- Vicceltem – húzta be a nyakát a fiú és gyorsan továbblapozott; Clare megjátszott szigorúsággal meredt rá, de mélyen legbelül cseppet sem volt mérges, sőt – örült, hogy végre mosolyogni látja a másikat. Amióta a nagymamája szinte napról napra egyre rosszabbul lett, és mind tisztában voltak azzal, hogy akármelyik nap lehet az utolsó, lelkileg mind a padlóra kerültek – Reena és Max leginkább, míg az apjukon szinte semmit nem lehetett észrevenni.