Add fel az egód, légy szabad! (Queen ff.)

It's been a long hard year...

- Gyerekek, finoman azzal a dekorációval! – intette virgonc gyerkőceit Deacy, mialatt közösen díszítették fel a házat. Jobban mondva, ő díszített, a három, ifjabb Deacon ellenben inkább csak hátráltatta, ahogy nagy lelkesen húzták, cibálták, tépték egymás között a girlandokat, ennek ellenére nem volt szíve elküldeni őket – olyan ritkán látta a gyerekeit mostanában, jólesett most a közelében tudni őket, még akkor is, ha jelen pillanatban kissé bosszantóan is viselkedtek.

- Jó, jó, persze, apa, úgy lesz! – helyeseltek kórusban, hogy aztán tökéletesen figyelmen kívül hagyva, pontosan ugyanúgy intézzék a dolgokat, mint annak előtte.

Deacy erre már csak elnéző szeretettel megrázta a fejét, és mosolygott.

Mire Veronica hazatért a sétáról a legkisebb fiukkal, a ház már ünnepi pompában díszelgett.

- Ó, ezt mind ti csináltátok, együtt? – kérdezte meghatottan, karjában Joshuával, mialatt a másik három, ifjabbik Deacon, lelkesen bólogatott.

- Igen!

Az apa pedig úgy döntött magában, nem árulja el, hogy a javarészét ő csinálta, a kicsik inkább hátráltatták. Elvégre, karácsony van, hadd legyen meg az öröm, és büszkeség!

Hála Istennek, karácsony van...

...

Brianéknél az ünnep sajátos hangulatban telt.

A gitáros, miután kiadták az útját otthonról, egy időre teljesen magába zuhant; tulajdonképpen az azt követő pár napban, majd hetekben magára zárta az ajtót új otthonában, nem ment sehova, nem csinált semmit, csak feküdt és sajnálta magát. Úgy érezte, most érte el a totális mélypontot, és innen már se lefele, se felfele nem visz az út.

Megbukott szeretőként, megbukott férjként, megbukott apaként, és úgy vélte, zenészként is tökéletesen mellőzhető; mi értelme van hát tovább erőltetni ezt az egészet? Semmi mást nem ért el, csak annyit, hogy mindenkit megbántott maga körül, azokat legfőképpen, akik talán a legjobban szerették őt, és csalódást okozott az embereknek a környezetében.

Nekik is jobb lenne nélkülem...

A segítség, ami aztán végül felrázta őt, váratlanul érkezett.

Egyik reggel, maga sem tudta, pontosan miért, benézett a postaládába; nem értette, tulajdonképpen mit keresett ott, vagy mire számított, hisz alig egy maroknyi ember tudta csak, hol van most, és miután az első pár napban tökéletesen ignorált minden közeledést, egy idő után már nem is keresték többet.

Ezúttal azonban várta őt ott valami: egy levél.

Előbb kicsit habozott, majd mégis kiszedte a borítékot, és felbontotta.

Már a betűk formájából ráismert a feladó személyére.

Kedves Brian!

Tudom, és megértem, hogy talán pont rám van most legkevésbé szükséged, és próbáltam is ezt tiszteletben tartani, de van valami – igazából több dolog is -, amit tudatni szerettem volna veled.

Az első talán az, hogy mennyire sajnálom ezt az egészet; még ha a szánakozás most már a világon semmin sem fog tudni változtatni, azt mindenképp el akartam mondani: mindig is tiszteltem a családodat. Értettem, és elfogadtam, hogy számodra ők az elsők, mindenben. Nem akartalak soha elszakítani téged tőlük, és bánt, hogy ez most mégis megtörtént. De most már, azt hiszem, késő ezen keseregni.