Add fel az egód, légy szabad! (Queen ff.)

Epilógus: We Are the Champions

1992. február:

A színfalak közt állva Brian érezte, amint finoman reszketni kezd a keze; ezt Roger is észrevehette, mert a következő pillanatban megragadta és szorosan körülfonta a másik tenyerét karcsú ujjaival.

- Mintha most kéne először díjat átvenned nyilvánosan, May! – mormogta félhangosan, tréfásnak szánt hangon, ám a gitáros tudta, hogy csak őt akarja ezzel megnyugtatni (no meg valahol saját magát is), igazából mindketten tudták, hogy mire fel volt a göndör hajú annyira felindulva. Valamint, azzal is tisztában, hogy a magára erőltetett higgadtság leple alatt a dobos legalább annyira, ha nem még idegesebb, mint a társa.

A Brit Awards zenei díjátadón jártak – három hónap telt el Freddie halála óta. Ezalatt az idő alatt tulajdonképpen azt érezték, a világ két részre szakadt: a Freddie előtti és a Freddie utáni életre. Nem pusztán az énekesüket vesztették el, hanem egy társukat, a barátjukat, a családjuk egy tagját. Nélküle valahogy minden sokkal szürkébbnek és ridegebbnek hatott, és a jövő egyenesen kilátástalanná vált.

Az első napok embertelen fájdalmát tovább fokozta az, amikor megtapasztalták, a média még ilyen körülmények közt is mennyire iszonyatosan aljas bír lenni: ocsmány, undorító cikkek jelentek meg, amik nem átallották egyenesen azt sugallni (avagy, rosszabb esetben, nyíltan azt állítani), hogy Freddie csak azt kapta, amit megérdemelt, az erkölcstelen, kicsapongó életmódja miatt: magának kereste a bajt...

Épp ezért, ő és Roger, bár rettenetesen maguk alatt voltak, mégis elvállaltak egy tévés interjút, hogy tisztázzák a helyzetét – és, ahogy a dobos megfogalmazta:

- Nem volt kérdéses, hogy ki akarunk állni mellette – mert ő már többet nem tudja megvédeni saját magát.

Most pedig itt voltak – ők ketten, ahogy anno elindultak. John nem jött el velük, ahogy a tévés interjúra sem csatlakozott hozzájuk. Nem sokat beszéltek az elmúlt hetek során, talán csak akkor, amikor közösen elkezdték tervezgetni azt, amit ma szándékoztak bejelenteni. Nem hozták fel, de mindketten láthatták, hogy Johnt talán még náluk is sokkal-sokkal jobban összetörte Freddie elvesztése. Számára az énekes mindig is amolyan mentor volt, barát és testvér egy személyben – nélküle meglehetősen talajavesztettnek érezte magát, egyáltalán nem találta a helyét többé a rivaldafényben.

Aztán eljött a pillanat, őket szólították a színpadra. Erre elengedték egymás kezét, habár mostanra már telesen feleslegessé vált, miután a Live Aid során nyíltan felvállalták a kapcsolatukat, így kvázi az egész világ tudomást szerzett róla. Az elmúlt néhány évben kaptak ezért hideget-meleget, sok mindent el kellett viselniük... De túlélték. Végeredményben, rá kellett ébredniük ekkor, mennyi mindent képes kibírni az ember, ha egyszer nincs más választása.

Ahogy megszólalt a These Are The Days Of Our Lives dallama, felvonultak, hogy átvegyék a díjat.

Miután ez megtörtént, a kézfogást követően a mikrofonhoz léptek, az ilyenkor szokásos köszönőbeszéd előadásához.

- Érdekes ez a díj – kezdett bele a gitáros. – Ahányan vagyunk, annyifélét jelenthet. Szerintem Freddie, ha most lát minket, biztos azt mondja: „Ugyan, ne cicózz annyit, drágám, csak fogd, vidd haza, és tedd le a Tiffany lámpa mellé a kandallópárkányra!" De tudom, utóbb nagyon büszke lenne rá, és azt mondaná: „Hát igen, sikerült ezt is elérnem, büszke vagyok rá!" Ahogy mi is büszkék vagyunk rá, és mindarra, amit élete során nyújtott a világnak. Lélekben mindig velünk lesz, ahogy most is velünk! Köszönjük szépen!

A tapsvihar leültét követően még egyszer megszólalt:

- Rogerékkel nagy munkán vagyunk túl – erről most ő maga mondana pár szót!