Add fel az egód, légy szabad! (Queen ff.)

Mother To Son

Az este további részében Max, mialatt immár hármasban bepuszilták a sütiket, részletesen elmesélte a szüleivel történt szóváltását.

- Nem sokat beszéltünk, miután elrángattak onnan – sőt, akkor se nagyon, mikor hazaértünk. Szerintem mindkettőjüknek te jártál a fejében... Mindegy. Szóval, végül összeszedtem minden bátorságom, eléjük álltam és elmondtam, hova jelentkeztem. Nos, legyen elég annyi, hogy apa, véleményem szerint, egy kanál vízben meg tudott volna fojtani dühében, de inkább beérte azzal, hogy alaposan lehordott, elmondott mindennek. A végén elegem lett, összepakoltam a legfontosabbakat és leléptem.

Eztán egy ideig egyikük sem szólt; Reena elgondolkodva figyelte az öccse arcát – a dac és harag alatt ugyanis látta, hogy némi bűntudat is kiül a vonásaira.

- Mondtál bármi olyat, amit most már bánsz? – kérdezte aztán.

A testvére csodálkozva nézett fel rá, mielőtt megrázta volna a fejét. Egy kis idő után megértette, mire vonatkozott a kérdés, és így folytatta:

- Nem arról van szó, csak... Tudod, mialatt apával vitáztunk, anya is végig jelen volt, bár egy szót sem szólt. Viszont, amikor kiléptem az ajtón, meghallottam, hogy sír... Egy percre megfordult a fejemben, hogy visszamenjek-e, de végül mégis eljöttem. Én csak... - Itt lehajtotta a fejét.

Nem kellett folytatnia; a nővére így is pontosan értette, mire gondol.

A szüleikkel való viszonyt mindig is ambivalens érzések jellemezték, kivált, ha az anyjukról volt szó, akit soha nem tudtak volna szándékosan bántani. Hiába bosszantotta őket a nő gyengesége, valahol mélyen szánták is őt, ami meglehetősen furcsa érzés volt, tekintve, hogy az édesanyjukról volt szó – úgy vélték, az esetek többségében az ember nem így gondol az anyjára: ilyen szánalommal vegyes, enyhe megvetéssel. Az asszony, bár soha nem lett volna képes szembemenni az apjukkal, még az ő kedvükért sem, igenis szerette őket – és nyilván fájt neki, hogy mostanra minkét gyereke kisétált az ajtón, és ezzel együtt valahol az ő életéből is.

Reena sem mondott erre semmit, helyette együttérzően megveregette az öccse kezét, majd rátért a gyakorlatiasabb kérdésekre.

- Jaj, Maxi, mit csináljak most veled?

- Elcsövelhetek a kanapétokon, amíg a barátommal össze nem költözünk? – értette el a kérdést a fiú. – Már mindent elintéztünk – persze, ezt is csak titokban.. -, de arról nem volt szó, hogy már ma eljövök otthonról.

- Felőlem tovább is maradhatnál, de erről nem csak én döntök. Maryvel majd én megbeszélem a dolgokat, de sajnos hosszú távon nem tudjuk megengedni magunkat, hogy itt maradhass. Sajnálom.

- Nem kell bocsánatot kérned, megértem! Maximum két hét és itt sem vagyok – felelte Max könnyednek szánt hangon. Szíve szerint ugyanis a testvérével szeretett volna lakni – ő jelentette mindig is számára az otthont és biztonságot, és bár az egyik fele készen állt arra, hogy a maga lábára álljon, a másik viszont félt és menedéket keresett. Tudta, ha a barátjával egymaguk fognak élni, óhatatlanul is magára lesz utalva.

Végül megrázta a fejét és igyekezett bátorságot összegyűjteni.

Nem leszek egyedül! És Reena biztos mindig segít majd. Aztán meg, ha ő annak idején képes volt rá, akkor nekem is menni fog.

Ez a gondolat egészen megvigasztalta.

Aznap hárman maradtak a lakásban (Reena egy sokatmondó pillantással kérdezte meg a barátját, nagyon siet-e haza, mire Tim biztosította, hogy egyáltalán nem); nem rémlett neki, hogy Mary említette volna, az apjánál is fog aludni – vagy meggondolta magát, vagy... Vagy pedig valaki egészen másnál tervezte tölteni az éjszakát.