Add fel az egód, légy szabad! (Queen ff.)

Take away my sunshine

Egész úton hazafelé nagyon igyekezett, hogy ne vigyorogjon bele szélesen minden szembejövő ember arcába; pedig szíve szerint most még az egész, széles világot is magához tudta volna ölelni.

Nagy megkönnyebbülést jelentett, amikor végre bevágódott mögötte a bejárati ajtó; a nappaliba érve aztán a kanapén ücsörgő Maryre vetette magát.

A szőke lány kissé megütközve ölelte magához a barátnőjét, aki erőteljesen rázkódott a karjai közt: egyelőre nem tudta eldönteni, a nevetéstől vagy a sírástól.

- Helló, minden rendben? – kérdezte, mialatt megveregette a hátát. Előző este ő már jóval hamarabb lelépett, így amit utoljára látott, az az volt, hogy Reena és a basszusgitáros kiülnek a teraszra. Hogy azután még mik történtek, már nem tudta.

Reena akkor felnézett rá: ugyan könnyes volt a szeme, de olyan szélesen vigyorgott, mint aki épp megütötte a lottó főnyereményét.

- Történt egy-két dolog, amibe most nem mennék bele, de a lényeg annyi: azt mondta, szeret, és randizni fogunk!

Erre már Marynek is fülig ugrott a szája, és ismét magához ölelte a barátnőjét.

- Gratulálok, ez nagyszerű!

Egy ideig még ezt a témát járták körül – Reena megemlítette, hogy majd csak a vizsgái után fognak tudni összefutni, majd itt kitértek arra, hogy fogják felosztani egymás közt a tennivalókat az elkövetkezendő hetekben (amik alatt jórészt Reena valószínűleg használhatatlan lesz), majd a barna hajú lány belekezdett abba, ami már eddig is szúrta az oldalát:

- Jót beszélgettetek Freddie-vel?

Mary kicsit félénken bólintott.

- Ahogy kezd feloldódni, úgy lesz egyre rámenősebb – ismerte be. – Egyelőre még nem tudom, hova tartunk, de igyekszem tiszta fejjel gondolkodni.

Ezután másra terelte a szót, így a barna lány már nem akarta tovább feszegetni ezt a témát, bár egy kicsit csalódott volt.

Úgy fest, Maryék egyelőre nem fognak randizni.

Aznap délután visszavonult a szobájába, hogy nekikezdjen a tanulásnak, de végül csak előszedte a jegyzeteit, aztán hanyatt dőlt az ágyán, és a Timtől kapott babát forgatva a kezében merengett magában, felidézve az előző éjszaka eseményeit.

Lehet, nem éppen ilyen vallomásról álmodik a legtöbb lány (sőt, szinte biztosan nem), de minden kellemetlenségével együtt, ez így volt tökéletes, legalábbis számára. Nem az számított, hogy történt meg, hanem hogy megtörtént.

A fiú, akibe szerelmes volt, azt mondta, szereti őt – minden más lényegtelenné vált.

Még soha nem érzett így senki iránt; persze, sok embert szeretett: szerette a barátait, szerette a testvérét, Chuckot, és bizonyos szempontból még a szüleit is – de azt a mindent felemelő, szárnyaló érzést, ami jelen pillanatban is fűtötte, most először tudta valaki kihozni belőle.

Ha jobban belegondolt, tulajdonképpen eddig nem is hitte volna, hogy a szerelem ilyen is lehet. Mindent, amit tudott róla, azt csak másoktól hallotta – és azok nem éppen biztató dolgok voltak.

A mai napig jól emlékezett rá, miket mondott neki az anyja, amikor hétévesen büszkén mutogatta neki az egyik osztálytársától kapott papírszívet; kicsit most is megmosolyogtatta, ahogy felidézte magának, amint a fiú félénken, lesunyt fejjel odaosont a padjához, majd ledobva rá az ajándékát, gyorsan elszaladt. Ahogy arra is, milyen boldog és büszke volt rá, amiért kapott valamit.