Add fel az egód, légy szabad! (Queen ff.)

You got a good thing going now

- Biztos nem lesz gond?

- Nem – felelte, kissé már unottan. Ezt a kérdést már milliószor eljátszották a napokban, és kezdett elege lenni belőle.

Már tényleg csak idő kérdése volt, hogy megszülessen a babájuk; ezalatt pedig Tim minden egyes nap eljátszotta a ne maradjon-e mégis inkább otthon vele témát, Reena pedig mindig kategorikusan visszautasította.

- Tényleg nem...

- Timothy, szedd már össze magad végre, légy férfi, eredj dolgozni, és a lóvé nélkül vissza se gyere! – fakadt ki végül. – Nem lesz baj – tette hozzá aztán kedvesebben. - Ha ne adj Isten úgy alakulna, hogy beindul a szülés, akkor is, mi lenne? Felhívlak téged, vagy anyukádékat és kész. Addig én itt elvagyok – nyújtózott ki az ágyon, már amennyire lehetett. – Egy bálna vagyok, de még működőképes.

- Gyönyörű vagy! – vágta rá gyorsan a férfi, olyan pillantással tűzdelve, hogy Reena egész meghatódott.

Ha valaki akkor megkérdezte volna tőle, mi az igaz szerelem, habozás nélkül rávágja: ez. Amikor a másik úgy is képes rajongással nézni rá, amikor már tényleg olyannyira egy bálna méreteivel vetekedik, hogy még a Greenpeace sem dobná vissza a tengerbe: úgyis csak a helyet foglalná.

- Egy gyönyörű bálna – hagyta helyben a nő. – De nem baj, egyszer talán elérem a vizet... Addig te tedd a dolgodat! – intett neki búcsút végül.

Mikor késő délután a férfi hazaért, a másikat majdnem ugyanabban a testhelyzetben találta, mint ahogy otthagyta.

- Egész nap így feküdtél?

- Néha azért felkeltem – fintorodott el. – De mindent összevetve, nem voltam valami aktív és hasznos...

- Annyi baj legyen! – adott egy puszit a homlokára. – Ettél?

- Igenis, kérlek, ettem! Képzeld, anyukád átugrott, hozott kaját, kicsit beszélgettünk... A maradékot a konyhában megtalálod.

Körülbelül negyedórával később a lány leszólt a hálóból:

- Tim...? A bőrönd megvan?

- Milyen bőrönd?

- Amibe összecsomagoltunk, ha menni kell a kórházba.

- Persze, miért?

- Keresd elő most!

Pillanatnyi csend ült le közéjük.

- Úgy érted...?

- Igen, pontosan úgy értem!

...

Valahogy az a pillanat, amikor ismét ott volt a szülőszobán, juttatta eszébe újra az a napot, amikor az előző terhessége közepén elvesztette a gyerekét. A mostani helyzet, bár merőben más volt, sok dologban hasonlóan zajlott. A fájdalom, a hosszas vajúdás... Úgy érezte, sokat vesz ez ki belőle – de, ezúttal volt, ami átsegítse. A legutóbb a mérhetetlen üresség irányította, mert úgy érezte, minden mindegy már; a babája halott, és ő megérdemli, ha szenved, amiért nem tudta megvédeni, és rendben a világra hozni – valahol akkor még örült is a fájdalomnak, de inkább csak kivárta, hogy véget érjen. Az sem érdekelte volna, ha belehal.

Most azonban tudta, ha most fáj is, a legvégén a karjaiba veheti a gyerekét, akit már annyira vártak mindketten. Ezért minden megérte.

Az összes hasonlatosságot az törölte el végleg, mikor mindennek a végén meghallotta, ahogy a babája felsír; meg se kellett kérdeznie, minden rendben van-e, él-e, jól van-e – maga is hallhatta.