Add fel az egód, légy szabad! (Queen ff.)

Tell me what you feel,Is it real is it real

Reena eredetileg csak azért állt meg azelőtt a buszmegálló előtt, mert kikötődött a csizmája fűzője; ahogy azonban megcsomózta (ezúttal ügyelt arra, hogy dupla legyen), felfigyelt a megállóban ácsorgó egyetlen emberre, egy nőre, aki éppen az öngyújtójával szenvedett.

Ránézésre nem tűnt sokkal fiatalabbnak nála, bár a vastag smink kissé zavaró lehetett; ugyan elég hideg volt aznap, rövid szoknyát viselt, neccharisnyával és hosszú csizmával, amit prémes kiskabát egészített ki, melynek vállát éppen hogy csak verdeste kissé göndör, világos haja. Mindenfajta rosszindulat nélkül leszűrhette magában, csak abból, amit eddig szemügyre vehetett belőle, hogy a hölgy bizony egy utcalány.

Miután látta, mennyire nem jut dűlőre a nő az említett tárggyal, amivel egy szál cigarettára kívánt rágyújtani, előkapta a táskájából a sajátját, és a másik elé lépett. Habár már ezer éve leszokott, valamiért – talán megszokásból -, mindig volt nála öngyújtó.

- Bocsánat, megkínálhatlak egy kis tűzzel? – kérdezte, felmutatva az eszközt; a másik nő picit felvonta kihúzott szemöldökét, majd, a csikket a szájába dugva, közelebb hajolt hozzá.

- Általában én kínálok másoknak dolgokat, de kivételesen elfogadom. Köszönöm – tette hozzá aztán, majd kifújta a füstöt. Reena merengve bámulta az egyre vékonyodó karikát; maga a dohányzás nem hiányzott neki – és amúgy sem volt akkora bagós soha -, de továbbra is szerette nézni, ahogy mások fújják a füstöt.

- Te nem gyújtasz rá? – kérdezte a nő, kicsivel később, mire Reena megrázta a fejét.

- Már leszoktam egy ideje.

- Komolyan? Nem híztál meg utána? – kérdezte, mérhetetlenül egyenesen és szókimondóan a lány, mire Reenának kicsit kimeredt a szeme. Az jutott eszébe: a hétköznapok tojáshéjon lépdelő udvariaskodásai után majdhogynem felüdítő volt számára ez fajta nyers őszinteség. – Én eddig mindig, amikor megpróbáltam letenni, felszökött vagy öt kiló, ami az én esetemben, nem praktikus. Szóval, bár így meg a lóvé olvad könnyebben, marad a cigi.

- Értem. Nos, kérdésedre a válasz: igen, híztam, de más okból. Nem sokra rá tudtam meg, hogy terhes vagyok. – Itt kicsit elszorult a szíve; ez még a legelső terhessége előtt történt... Ugyan az évek teltek, de valahol mindig szomorúsággal gondolt elvesztett kislányára.

- Ne már, neked gyereked van? – méregette meglepetten a másik. – Szerintem nem lehetsz olyan sokkal idősebb nálam...

- Kettő is van már.

- Beszarás! Már bocs.. Mondjuk, nekem is van egy kisfiam, bár én korán kezdtem... - Az arca jól láthatóan elkomorodott. Aztán vállat vont.

- Mindegy. Kinek ami jut, azt kell elviselni, nem igaz? – dobta el a leégett csikket, és a csizmája sarkával eltaposta. – Jöhetne már a busz – nézett el az utca másik végébe. – Amúgy is pocsék éjszakám volt. Talán hülyén hangzik, de amióta meghalt John Lennon, minden egyes nap álomba sírtam magam – jegyezte meg hirtelen komoran, mire Reena is elszomorodott, és bólintott egyet.

- Nem hülyeség, hidd el. Sokan éreznek még így.

- Ők voltak a gyerekkorom – szólt csillogó szemekkel a lány. – Amikor őket hallgattam, azt éreztem – sőt, valahol még most is -, hogy mindig van remény... Most pedig elment a hősöm.

- Hm... Egyébként hogy hívnak? – tette fel a kérdést, mire a nő érdekes arcot vágott.

- Több verzió is van erre; eredetileg Sarah-nak hívtak, de azt ehhez a melóhoz túl unalmasnak vélték, így hát, többnyire Candynek szoktak nevezni. Mert olyan édes vagyok – forgatta meg a szemét, majd kurtán felnevetett. – És neked?