Add fel az egód, légy szabad! (Queen ff.)

I Was Born To Love You

Pár nappal az incidens után Freddie fogta a Mr. Bad Guy, frissen piacra dobott szólólemezének egyik példányát és átsétált Reenáékhoz.

Ahogyan az elmúlt időszakban Brian számára az egykori Smile egykori basszusgitárosának társasága jelentett némi menedéket, úgy az énekes is mindig régi, kamaszkori barátjához és egykori tőszomszédjához szeretett menni, ha azt érezte, kezd kicsúszni a lába alól a talaj. Mellette még a legkaotikusabb körülmények közt is biztonságban érezte magát. Így volt ez mindig, kezdve attól az estétől, amikor az a maroknyi fiú előbb szóval, majd tettel is fellépett ellene, nem sokkal azután, hogy megérkeztek Londonba.

Akkor egy pillanatra minden jövőbe fektetett hite meginogni látszott; korábban kétségbeesetten vágyott az országba, azon belül is ebbe a városba, mert úgy vélte, itt végre elkezdheti megalapozni azt az életet, amire mindig is vágyott. Mikor azok a fiúk ocsmány nevekkel illették, és még meg is verték, egy percre elcsüggedt, és már védeni sem akarta magát. Hirtelen azt érezte, sosem lesz már jobb: a bentlakásosban is megverték, nem egyszer, hanem sokszor, és akkor és ott kicsit belefáradt abba, hogy folyamatosan csak védje magát, bizonyítson... Minek? Ő egy senki.

Ekkor, mint derült égből a villámcsapás, egy éles hangocska csapott bele az éjszakába hajló este csendjébe:

- Hé, seggfejek! Csak úgy szólok, hogy hívtam a rendőrséget, úgyhogy hordjátok el magatokat, és hagyjátok őt békén!

A delikvensek erre azonnal elszeleltek, otthagyva Freddie-t az akkor még ismeretlen jótevőjével.

Ahogy lassan feltápászkodott, és felemelte a fejét, ledöbbent: aki előtte állt, az csupán egy kurta szoknyás kamaszlány volt, nála valamivel alacsonyabb (később aztán utolérte magasságügyileg), két copfba fogott, sötétbarna hajjal.

Úgy vélte, támadói – szerencsére -, csak a fenyegetést hallották meg, azt már nem látták, kitől is érkezett – ellenkező esetben akár könnyen még rosszabbá fordulhattak volna a dolgok.

Reena azonban mindezzel nem törődött akkor; ugyan még csak tizennégy éves volt, ráadásul egymaga járta az utcát, mégsem habozott a segítségére sietni valakinek, akit akkor még csak nem is ismert, legfeljebb látásból. Mi több, ezután sem hagyta magára, és egészen hazáig támogatta.

Mire megérkeztek, már megpecsételődött a kapcsolatuk mibenléte.

Ezekkel a tettekkel egy életre elnyerte Freddie bizalmát, akinek ez a közbenjárás visszaadta a hitét is a jövőt és az embereket illetően.

Úgy vélte, amíg még létezik az emberi jóságnak bármilyen formája, addig még akármi jó kisülhet az életben.

Ugyanazon az estén lettek barátokká, és bár azóta mindketten élték a saját életüket, sokszor országok, sőt kontinensek választottak el őket egymástól, végül mindig visszataláltak egymáshoz.

Mint ahogy most is.

Miután becsengetett, és várt, hogy ajtót nyissanak, a bakelitet tartalmazó papírtokot lassan az arca elé emelte, hogy aki ajtót nyit, ezzel a borítóval nézzen farkasszemet először.

Mikor aztán a bejárat kitárult, a hatás nem is maradt el.

- Ó, anyám, micsoda antipatikus pofa! – kiáltott fel a nő, mire Freddie a nevetés és morgás közötti hangot hallatott és lassan leengedte a lemezt.

- Elmész te a jó fenébe, kicsi szívem! – szólt, de nem állta meg közben, hogy el ne vigyorodjon, pláne, miután jobban szemügyre vehette a másikat. Az eltelt idő során, ami alatt nem látták egymást, Reena hasa szemlátomást kerekebbé vált. – Úristen, csak nem terhes vagy?! – kiáltott fel tetetett megdöbbenéssel, mire a nő megforgatta a szemét, de azért válaszolt, belemenve a játékba: