Add fel az egód, légy szabad! (Queen ff.)

Anyway the wind blows...

A Hot Space turné 1982. november 3-án ért véget, Japánban, azon belül is Tokorozawában.

A banda tagjai megkönnyebbüléssel vették ezt tudomásul – különösen Brian, aki nem kis lelkiismeret-furdalással küszködött ekkortájt. A lánya, Louisa, éppen hogy csak megszületett, amikor ők már indultak is turnézni, így szinte alig láthatta. Úgy érezte, ha létezne „Az év apája" díj, ő nemigen versenghetne érte.

- Melyikünk igen, Brian? – kérdezte Deacy, amikor ez valahogy szóba került köztük. – Ez erről szól; az ember vagy az álmait követi, vagy lemond róluk, letelepszik, beéri a kevesebbel, a családjának él... Mi megkíséreltük mindkettőt elérni; nem mondom, hogy sikerült is mindkettőben ugyanúgy helytállni.

Az általában nyugodt Deacy hangja meglehetősen keserűen szólt; négyük közül ő volt a legkonzervatívabb és legcsaládcentrikusabb. Nehezére esett az, hogy sokszor hónapokig nem láthatta sem a feleségét, sem a gyerekeit. Valahol sejtették mindnyájan, hogy ha egyszer eljön az ideje, John lesz az, aki a legnagyobb boldogsággal akasztja szögre a basszusgitárját, és telepszik le végleg, távol a világtól és ettől az egész felhajtástól; dacára annak, hogy mennyire szeretett egyébként zenélni, és alapvetően a turnékat is élvezte.

Csak éppen, mint mindennek a világon, ennek is megvolt a maga sötét oldala, bizonyos pillanatokban pedig sokkal inkább a hátrányokat érezték erőteljesebbeknek.

Az utolsó estéjükön, amit még az országban töltöttek, egyszer csak bekopogtak a gitároshoz.

- Gyere be! – mondta azonnal, fel sem pillantva a könyvéből; az gondolta, biztosan csak Roger az.

Tévedett.

- Helló, drágám! Remélem, nem zavarlak – szólt az énekes, amikor belépett, majd, semmitől sem zavartatva magát, helyet is foglalt.

- Mit akarsz, Fred? – kérdezte Brian, mikor túljutott az első megdöbbenésen. – Valami gond van?

- Gond? Így is mondhatjuk. Beszélnünk kéne ugyanis valamiről; sem Deacy, sem én nem tudtuk nem észrevenni, hogy... Szóval, Roger és közötted egy kicsit ismét felmelegedtek a dolgok...

- Tudom, mit akarsz mondani – szakította ekkor félbe a másik férfi. – És azt is sejtem, mit gondolsz erről – mindenesetre, mi tudjuk, mit csinálunk.

- Tényleg tudjátok? – nézett rá sokatmondóan az énekes, amire már nem tudott mit reagálni.

A valóság az volt, hogy igazából egyikük sem lehetett biztos abban, hova fog kifutni ez az egész; időnként olyan volt, mintha üvegszilánkon táncoltak volna, és ezzel mindketten tisztában voltak, de inkább csak összetapasztották a szájukat, és úgy csináltak, mintha nem is fájna.

- Hát... Inkább csak azt hiszem, tudom – helyesbített, meglehetősen kelletlenül. – Ő azt hiszi, nem szeretem többé úgy, és azt hiszem, már neki sem azt jelenti a dolog, mint annak idején... Meglehet, ostobán fog hangzani, de jelen pillanatban csak azt érzem, még ez is több, mint a semmi.

Freddie ekkor végighallgatta őt; mikor pontot tett a mondandója végére, egy ideig csak ült továbbra is, szótlanul, magában elmélkedve.

Majd csak annyit mondott:

- Hát, drágám, ennél nagyobb faszságot még életemben nem hallottam!

A gitáros csak pillogni tudott.

- Tessék?!

- Még hogy Rogernek már nem azt jelentené? Ugyanarról a személyről beszélünk?! Ugyan, drágám! Úgy bámul rád, mint a legszebb hátsó lökhárítóra se, ne akarj már teljesen hülyének nézni! Ráadásul, ha csak a heccről lenne szó, találna arra mást is, de ő téged választott.