Add fel az egód, légy szabad! (Queen ff.)

I can't face this life alone

1980, München:

Félóra sem sem telt el azóta, hogy belekezdtek a lényegi munkába, de Freddie már javában járkált fel-alá a stúdióban, és látszott, hogy igazából pont nem érdekli az egész – egész végig csak az óráját leste.

Mack, a hangmérnök, aki tulajdonképpen ettől az időszaktól kezdődően vált a csapatuk tagjává, szinte hallotta, ahogy magában mormogja: hét óra, fél nyolc... Mikor jön el a parti idő?

De tulajdonképpen mind elmondhatták magukról, hogy, bár eredetileg azért jöttek Münchenbe, hogy az otthoni környezetből kilépve csak a munkára koncentráljanak, a vége mégis az lett, hogy a figyelmüket ugyanúgy elvonta valami, csak más, mint otthon.

- Freddie, hogy ha hajlandó vagy végre idefigyelni, akkor talán megoszthatnád a véleményed John legújabb számával kapcsolatban – szólt Rog erőltetett nyugalommal, de látták, hogy tikkel a szeme; ez mindig annak a jele volt, hogy mélyen legbelül már kurva ideges.

- Nyugalom, szöszi! – forgatta meg a szemét az énekes, felemelve egy papírt. – Mostanában könnyen felkapod a vizet – még a szokásosnál is jobban.

- Csodálkozol? Nemrég született meg a fiam, erre már ott is kellett hagynom, ráadásul amint kiadjuk ezt a kurva lemezt, rögtön megyünk is turnézni – fakadt ki a dobos.

- Tudod, mások is vannak ám itt, akik családos emberek, mégis mindig te kezdesz el nyávogni legelsőnek – jegyezte meg, fel se nézve a lapról, Fred. – És mégis mikor, ki mondta neked azt, hogy ez egyszerű lesz?

- Te persze könnyen veszed – emelte meg a hangját Rog, akit kezdett még inkább felhúzni a másik nemtörődömsége. – A macskáidon kívül ki vár haza?

Ez durva volt; Fred egy pillanatig nem tett, nem szólt semmit, de ha nézéssel ölni lehetett volna, Roger csúf halált halt volna ott helyben, rögtön. Pláne, mivel amit a másik a fejéhez vetett, érzékeny téma volt; jelen pillanatban ugyan éppen együtt élt valakivel – Tony Bastinnak hívták, és eredetileg motoros futárként dolgozott -, lassan egy éve tartott a viszony, de nem volt éppen rózsás a helyzet. Az énekest több barátja is figyelmeztette arra, hogy a férfi csak kihasználja őt, aki azonban ezzel cseppet sem törődött és továbbra is mindent megadott a másiknak, aki ezt az egészet teljesen természetesnek vette, és azon túl, hogy saját magán kívül egy gyönyörű szép, vörös macskát - Oscárt -, is beköltöztetett az énekeshez, semmi mást nem adott bele a kapcsolatba.

Freddie nagyon meg akarta tartani a másikat, mert biztonságot jelentett neki a tudat, hogy a macskáin túl valaki hazavárja; ezek után ez a megjegyzés csak még fájóbban érintette.

Igazából meg, Roger elszólása csak a pont volt arra a bizonyos i-re; nem most kezdődött ez az egész, hanem már egy ideje lappangott,  mostanság kezdett a felszínre kerülni. Tetszett vagy sem, időnként muszáj volt szembenézniük azzal, hogy immár egy év híján tíz esztendeje húzzák az igát együtt, annak java részét szinte végig együtt töltötték, és lassan már kezdtek megőrülni egymástól. Akármilyen kicsiségtől, apró rossz szokástól is, ami máskor teljesen természetes volt, vagy észre sem vették, most majdnem a falnak mentek. Az, hogy az utóbbi évek albumjait kevés kivétellel elmarasztalták a kritikusok, a hab volt azon a bizonyos tortán. Ezenfelül, a megjegyzés komoly dologra mutatott rá; korábban voltak ők négyen, egy banda, egy család, egy közösség – mostanra ez valamennyire meglazult, mivel már nem csak ők voltak, egymaguk. Freddie-n kívül mindenkinek volt már egy saját családja – egy igazi családja, ahogy magában az énekes időnként keserűen megjegyezte.