Add fel az egód, légy szabad! (Queen ff.)

I don't want to feel like a stranger

Egy héttel később volt a temetés; a két testvér, William és Frank vállalta, hogy mindent elintéz, így az unokáknak már csak megjelenniük kellett.

Mikor felébredt azon a bizonyos reggelen, Reena azt tapasztalta magán, hogy igazából vegyes érzések uralkodnak rajta. Kis szomorúság, de inkább csak fáradság, és az a vágy, hogy csak érjen véget ez a nap rendben, és kész.

Bár abban a pillanatban, mikor elvesztették őt, nem tudott könnyet ejteni, utóbb hazaérve az egész éjszakát átzokogott, és az azt követő pár napban is jórészt minden éjjel álomba sírta magát.

Mostanra már nem maradt könnye, és tulajdonképpen az egészet inkább csak formaságnak élte meg; onnantól, hogy a nagymamája tisztázta előttük, mit szeretne, egészen addig, amíg örökre le nem hunyta a szemét, folyamatosan búcsúztak tőle, minden egyes nap, így ez az esemény már nem az elköszönést jelentette számára, ahogy a gyász feldolgozását sem. Ráadásul, miután hírül ment, hogy az idős asszony meghalt, megjelent a rokonságból mindenki, olyan is, aki addig semmit nem törődött vele, azért, hogy most hirtelen előadja, mennyire szerette, mennyire borzasztó ez az egész... Közben meg érezhető volt, csak a végrendeletre kíváncsiak igazán, és arra, hogy vajon csurran-cseppen-e nekik is valami. Javarészt miattuk gondolt mély fáradsággal a mai napra – arra, ahogy majd eljátsszák mindenki előtt a gyászoló rokont...

Ha volt emberi tulajdonság, ami mindennél jobban undorral töltötte el, akkor az a kétszínűség volt.

Végül lassanként mégis fel kellett kelni és szembenézni azzal, ami jött.

Mialatt a családja reggelizett, ő inkább csak a körmét rágta, várta, hogy a többiek elkészüljenek, majd vágott egy fintort, miután látta, hogy Tim otthagyott a tányérján egy nagyon keveset a pirítósból.

- Ez már tényleg nem fért volna beléd? – morogta, majd gyorsan ő kapta be a falatot, mielőtt betette volna az evőeszközt a mosogatóba.

A férfi a kérdésre vállat vont, majd, amikor a nő már nem figyelt, elvigyorodott; olcsó trükk, mégis mindig bevált. Tudta jól, hogy ha Reena ideges, nem bír enni, ezért mindig hagyott a sajátjából; nem sokat, nehogy feltűnő legyen, és mivel a nő ki nem állhatta a pazarlást, sose lett volna képes kidobni egy morzsát sem, ezért a maradékot inkább őt ette meg, „van, ahol emberek éheznek!" címszóval, mielőtt elmosogatott volna. Így legalább ő is megnyugodott, hogy a másik nem teljesen éhgyomorral kezd bele a napba, és Reena sem érezte úgy, hogy rákényszerítik bármire is – talán a kamaszkori étkezi zavara is közrejátszott benne, de egyszerűen utálta, ha számon kérték az étkezi szokásait, vagy ha erőszakkal rá akarták venni az evésre olyankor, amikor tényleg nem volt étvágya.

Miután mindenki elkészült, elvitték a gyerekeket a férfi szüleihez, akik ekkor is vállalták, hogy felügyelnek rájuk, hozzátéve, akár éjszakára is maradhatnak a lányok, ha a temetés után a nő jobb szeretne inkább maga lenni a gyászával, anélkül, hogy közben rejtegetnie kéne a gyerekei előtt a fájdalmát. Ez utóbbi mostanában nagyon nehéz volt, sokszor alig tudta leplezni a könnyeit a kicsik előtt, márpedig muszáj volt; tudta, ha ő sír, az őket is felzaklatná, és már csak szolidaritásból is vele zokognának.

Charlotte egyébként is elsírta a maga könnyeit; ő már értette nagyjából, mi történt, és bár elmondása szerint jó volt belegondolni abba, hogy a nővére mellett most már a dédinek is szárnya van és odafentről vigyáz rá, de az már rossz, hogy akkor soha többet nem láthatja; vagy legalábbis addig nem, míg neki is szárnya nem lesz.

Reena már a gondolatba is belesápadt, valahányszor a lánya ilyesmiről beszélt.

Adja az Ég, hogy csak akkor legyen szárnyad, amikor már én sem leszek; ha még egy gyerekemet el kell temetnem, azt sose élném túl!