Add fel az egód, légy szabad! (Queen ff.)

There is a light that overwhelms the darkness

Brian már elég ideje ismerte Rogert ahhoz, hogy annak minden egyes arcrezdüléséből meg tudja állapítani, a másik éppen milyen hangulatban van.

Akadtak azonban olyan esetek, amikor nem volt szükség az apró részletekre: már messziről üvöltött a dobosról, hogy éppen pokoli dühös.

Épp ezért, amikor egy nap Rog szinte berontott a lakásba, bevágta maga után az ajtót, majd a nevét kiáltotta, rögtön tisztában volt azzal: nagy bajban van.

- Mi történt..? - sietett ki az előszobába; mikor meglátta a szőke arcát, nagyot nyelt: ismeretségük során még soha nem látta ennyire mérgesnek.

- Hogy mi történt? - ismételte meg a dobos vészjóslóan. - Nos, nem több, nem kevesebb, mint hogy ma délután a Bibában járva megismerkedtem Reena lakótársával. - A gitáros gyomra vetett egy bukfencet - sejtette, hol fognak kilyukadni. Már nyitotta volna a száját, hogy feleljen erre valamit, de Roger leintette. - Nem, még nem fejeztem be! Szóval megismerkedtünk, nagyon helyes, kedves, szőke lány, a neve Mary Austin és azt állította, randizgattok. - Vérben úszó szemét a barátjára emelte. - Nem is tudtam. Hadd gratuláljak, sok boldogságot! A szüleid biztos imádni fogják...

- Rog, félreérted! Én nem... Mi csak néha összefutottunk, de nem történt semmi...

- Nem történt semmi?! Most ennek örülnöm kéne? - emelte fel a hangját a dobos. - Hogy tehetted ezt velem, mondd?! Annyira be akarsz vágódni a szüleidnél, hogy még egy lányt is képes voltál felszedni, csak hogy megőrizd a látszatot? Megáll az eszem tőled, komolyan mondom! És - nevetett fel keserűen -, még engem hívtak mindig is szívtelen szoknyavadásznak, és társainak. Csak tudod, én soha nem próbálkoztam be egy lánynál sem a színjáték kedvéért. Soha nem hívtam el senkit puszta alibiből, azért, hogy legyen, akivel az utcán mutatkozhatok, és akit hazavihetek a családnak. Soha.

- Roger...

- Nem érdekel - szakította félbe Rog; hirtelen egészen nyugodtan, már-már közömbösen szólt a hangja, de Brian tudta, a látszólagos higgadtság mögött bújtak meg a legmélyebb indulatok. - Ma már látni sem akarlak, hagyj békén! - Azzal bevonult a szobájába, és bevágta maga mögött az ajtót.

Aznap éjszaka Brian sokáig csak forgolódott, képtelen volt elaludni - mardosta a bűntudat, és hiányolta maga mellől a másikat. Amióta együtt éltek, soha nem aludtak külön: a dobos szobáját is csak a látszat kedvéért rendezték be, ha esetleg az ismerősök vagy a családtagok közül felugrik hozzájuk valaki, igazából nem használták. Hiába voltak korábban is kisebb, vagy nagyobb vitáik, annyira még soha nem tudtak összekapni, hogy aztán külön ágyban térjenek nyugovóra.

Nem sokkal később megütötte a fülét a másik szobából érkező halk szipogás zaja, ettől pedig még borzalmasabban érezte magát.

Hiába volt Roger még mindig pokolian dühös rá, ez nem tartotta vissza attól, hogy felkeljen és átmenjen hozzá - lehetett köztük bármekkora feszültség, képtelen volt távol maradni a másiktól, ha az szomorú volt.

Ahogy kitárta az ajtót, a sírás azonnal elhalt, és a félhomályban is jól láthatta, ahogy Roger a párnájába temeti az arcát.

- Menj ki! - mormogta fojtott hangon.

- Roggie, kérlek...

- Azt mondtam, hogy tűnj el! - ordította, felemelkedve ültéből; a hangja remegése elárulta, mennyire közel áll ismét a zokogáshoz.

A gitárosnak a szíve szakadt meg, de mivel fogalma sem volt, mit csinálhatna, vagy mondhatna, amitől a barátja kicsit is jobban érezné magát (vagy ami bármi úton-módon felmenti őt a hibája alól), így jobb híján csak azt tehette, amire a másik kérte: magára hagyta.