Add fel az egód, légy szabad! (Queen ff.)

Who knows who she'll make me

- Minden rendben lesz!

- Tudod, hogy klisés gondolat és nem fog megnyugtatni – morogta Max, mialatt a kanapén fetrengett, körülötte tételek, pokrócok és párnák, összevissza kavalkádban. – Pláne, hogy azt kell látnom, ti bulizni mentek, mialatt én itt szenvedek.

- Ne felejtsd el, hogy ezen mi is átmentünk már egyszer – hívta fel rá a figyelmét Tim, mialatt Reena az előszoba tükör előtt állva, felvitt még egy kis púdert – mostanában riasztóan sápadt volt. Az utóbbi időben kezdte el igazán érezni a terhesség minden „áldását", a hullámzó kedélyállapodtól, a váltokozó libidóig; általában egymást váltotta az, amikor már abban a pillanatban a párjára vetette magát, amint az belépett az ajtó, vagy amikor a másik hozzá se érhetett, mert kíméletlenül ellökte egy „Hagyj békén, már egyszer felkoppintottál!" felkiáltással.

- Annak mondjuk ti is csak örülhettek, ha most sikeresen lediplomázom – pislantott fel Maxim sokatmondóan.

- Hogy a fenébe ne! Végre lesz szakmád, állásod, és eltakarodsz innen!

- Én is szeretlek titeket!

- Indulhatunk végre? – szakította félbe őket a lány, Tim meg még idejében visszanyelte a megjegyzést, miszerint egészen idáig rá kellett várni; mostanában kérdéses volt, a másik mire hogyan fog reagálni.

- Jó szórakozást! – intett nekik búcsút a szőke fiú. Egészen őszintének hatott a gesztus.

- Mondanám, hogy neked is, de... Nem akarok gonosz lenni. Majd egyszer megjövünk – szólt még vissza utoljára Reena, aztán már ott se voltak.

Max még vágott egy grimaszt a csukott ajtó felé, mielőtt visszatért volna a tételeihez.

...

- Édes, kis gyönyörűségem! Hát nem te vagy a legennivalóbb a világon? – duruzsolta Freddie, a mellkasán elterpeszkedő macskának. A nappali kis dohányzóasztalán több papírt hevert elszórtan, áthúzott szavakkal tarkítva.

- Ha nem tudnám, kihez beszélsz, egy kicsit aggódnék – lépett be ebben a pillanatban a bejárati ajtón Mary somolyogva.

- Honnan tudtad? – nézett fel Freddie csodálkozva.

- Már megszoktam, hogy mindig így körülrajongod a macskáinkat... Néha már azt érzem, jobban szereted őket, mint engem – tette hozzá élcelődve.

- Amiatt felesleges aggódnod... Hm, klassz az új kabátod – dicsérte meg a ruhadarabot. – Igazán franciás és sikkes!

- Ugye? – mosolygott a szőke lány büszkén, feldobva a kabátot a fogasra. – Katie szerint máshol olcsóbban hozzájuthattam volna, de én inkább fizetek többet egy eredetiért, mint feleannyit egy utánzatért – magyarázta, mialatt lehuppant a kanapé szélére, az asztalon heverő lapokkal szemezve. – Mik ezek?

- Dolgozni próbáltam. Egész nap vártam, mikor ér utol az ihlet, és nem, semmi! Üresebb a fejem, mint a tárcám! – húzta el a száját; mindketten tudták, hogy bár ez poénnak hangzott, nem volt az. – Pedig most mindenre nagyon rá kell kapcsolnunk, a következő lemezen áll vagy bukik majd minden! Júliustól stúdió, de Brian még mindig nincs jól, ő valószínűleg majd csak később csatlakozik hozzánk. És... - Itt gyorsan elhallgatott; hiába volt Mary a barátnője, mások magánügyeit még neki sem teregette volna ki szívesen – így inkább elhallgatta, miszerint a gitáros házasodási szándéka miatt Roger mennyire ki volt borulva; még ha igyekezett is leplezni ezt, és előadni, hogy minden rendben. – És hát ennyi.