Add fel az egód, légy szabad! (Queen ff.)

Plusz fejezet: Yesterday

Két nappal később Tim már úgy ment be a kórházba, hogy hazaviheti Reenát, ám amikor a lány szobájához ért, az orvos, aki a szülésnél is jelen volt, feltartotta pár szó erejéig, melyben kifejezte, nem tartja ezt feltétlenül jó ötletnek.

- Nincs egészségügyi baja, igaz? Nem lépett fel komplikáció – nézett vissza rá Tim kissé ingerülten; látta ugyanis a lányon, hogy a kórházi környezet csak még inkább megviseli, emiatt is szerette volna már otthon tudni.

Az idősebb, kissé már deres hajú orvos elgondolkodott, hogy fogalmazza meg a válaszát.

- Egészségügyileg valóban nincs baja. Viszont... Nézze, Mr. Staffell, az, amit most csinálok, azt nem orvosként teszem, hanem mint ember. Orvosként onnantól, hogy rendben levezettem a szülést és aláírtam néhány papírt, bevégeztem a munkám. Doktorként nincs jogom ezt javasolni, emberként azonban látom a párján, hogy nincs jól. Nem szól semmit, a kijelölt pszichológus sem tudott kihúzni belőle egy szót sem, alig eszik, csak néz maga elé...

- Velem szokott beszélni – vágott közbe a fiatalabb férfi.

- De maga nem orvos – mutatott rá a doktor. – Nem tudná neki azt a segítséget nyújtani, amire most szüksége lehet, már csak azért sem, mert látom, magát is mennyire megviselte ez az egész, és segítségre szorul. Nem tudnám jó szívvel kiengedni, attól tartva, hogy esetleg... Kárt tesz magában.

- Nézze, Dr.... Stewart – pillantott a másik férfi csíptetős névjegyére. – Értékelem a jó szándékát, tényleg – de Reenát én ismerem a legjobban. Itt, ebben a környezetben, nem is lesz jobban. Azt alátámasztom, nem tudok neki úgy segíteni, ahogy egy orvos... De valamit csak én tehetek meg érte. Az egyik ilyen dolog pedig az, hogy most hazaviszem.

A doktor kicsit még habozott, majd rábólintott.

- Rendben van. Egy-két dolgot még alá kell írnia, de egy jó félórán belül már mehetnek is.

- Köszönöm – lélegzett fel, egy fokkal nyugodtabban, Tim.

Reena hátát a falnak vetve ült az ágyában, a karjait maga előtt összefűzve, és az ablakon bámult kifelé. Az ajtónyitást hallva fájdalmas arcot vágott, amikor azonban felismerte, ki jött, egy kicsivel derűsebb kifejezés vette át a helyét, és arrébb kúszott az ágyon, hogy helyet adjon a férfinak.

- Nagy újság van – szólt Tim, mialatt leült a lány mellé és megfogta a kezét.

- Előbb én szeretnék mondani valamit – vágott közbe Reena, az ölébe bámulva.

Kis szünet után így folytatta:

- Ha el akarsz hagyni, én tökéletesen megértem – Itt kicsit megremegett a hangja: - Nem foglak visszatartani, vagy gondot okozni...

- Hogy mi van? – fakadt ki a másik, mire a lány riadtan felkapta a fejét. – Mondd, te teljesen megőrültél?! – Reena arcát látva azonban kicsit megenyhült, és két kezébe fogva az arcát, nyugodtabban folytatta: - Soha, érted, soha! Normál körülmények között sem, de most aztán pláne nem. Szeretlek, cukorkám! – szólt ellágyulva, mire a lánynak megremegett a szája széle. Ritkán becézte így, legtöbbször akkor, ha el akarta mondani, tényleg mennyire, de mennyire fontos neki. – Ami történt... Az talán a legszörnyűbb dolog, ami csak megtörténhetett velünk, de akármi lesz is, én mindig melletted maradok, és együtt valahogy túlleszünk rajta – cirógatta meg az arcát. – Miért jutott ez az eszedbe egyáltalán? – tette fel a kérdést.

- Mert még arra se voltam képes, hogy megszüljek egy egészséges gyereket! – vágta a másik arcába Reena – nem sírt, pedig talán jobb lett volna. Az a reménytelen fájdalom, ami a vonásain ült, szívszorítóbb volt bármennyi könnynél. – És mi van, ha legközelebb ismét ez lesz? Azt nem bírnám ki még egyszer! Vagy ha ezután nem lehet többet gyerekem? Akkor mi lesz?