Add fel az egód, légy szabad! (Queen ff.)

I'll always be in love with you...

- Maxi!

Reena, amennyire csak a már erősen kerekedő hasa engedte, rohant az öccse felé – Roger alig pár hosszal maradt el mögötte.

A kistestvére, aki addig vörösre sírt szemekkel, meglehetősen elveszett arccal ácsorgott a kórterem előtt, a nővére láttán ismét könnyekben tört ki, majd úgy borult a nyakába és kezdett el zokogni, mint anno, amikor még mindketten kicsi gyerekek voltak

- Nincs semmi baj! – mormogta a nő, szintúgy, mint annak idején – mint amikor a testvére elesett, felhorzsolta a térdét, ő pedig vigasztalta. Csak most itt egy bibis térdnél sokkal komolyabb dologról volt szó. – Itt vagyok, minden rendben lesz!

Akármennyire klisésnek is érezte, a másikat, úgy festett, egy kicsit megnyugtatta a dolog, valamint a nővére közelsége – mindeközben a nő csak a szeme sarkából érzékelte, ahogy Roger idegesen toporog mellettük.

- Mi van a húgommal? Beszélj már, mi történt? – sürgette, amikor Max többé-kevésbé megnyugodott.

A kérdések hallatán azonban ismét megremegett a szája széle.

- Én... Nem tudom pontosan. Az emeleten voltam, amikor zajt hallottam, aztán azt, ahogy Clare felsikít. – Ekkor olyan erősen szorította össze az ajkait, mintha a másik által akkor átélt fájdalom hirtelen őt is maga alá gyűrte volna. – Mikor leértem, azt láttam, ahogy a földön fekszik, és nagyon vérzik... Azonnal behoztam, épp csak, hogy átpasszoltam Bennyt anyuékhoz, de azóta is csak várom, hogy legyen valami... Én ebbe menten beleőrülök! – túrt bele a hajába, akkora erővel, mint aki tövestől akar kitépni egy jó maroknyit.

- Azzal nem segítesz semmin – fogta meg a kezét gyengéden a nővére. – Gyere, ülj le velem! – húzta magával egy székhez; Roger, aki képtelen lett volna helyet foglalni, és egy ültében maradni, csak megállt mellettük, mialatt a kezével a combján dobolt idegesen. – Most csak annyit tehetünk, hogy várunk.

A várakozás aztán hosszú órákig tartott, és mindeközben a két férfi, a maguk aggályai és frusztráltságuk miatt tökéletesen megfeledkeztek arról, hogy Reena is éppen gyereket várt, és ebben az állapotban nem éppen ideális a hosszú, stresszes, idegtépő várakozás, anélkül pláne nem, hogy egy falatot is evett volna. Valamint az is teljességgel kiment a fejükből, hogy Tim korábban, mielőtt még elutazott volna, direkt megkérte őket, hogy vigyázzanak a feleségére.

Mint sok más esetben is, most is kiment a fejükből, hogy esetleg a másik, a rendíthetetlen nyugalom és erő mögött, szintúgy egy esendő, törékeny lény. Reena, ha más fájdalmáról volt szó, képes volt mindig higgadtnak és rendíthetetlennek tűnni – csak aki már nagyon jól ismerte, volt tisztában azzal, mi minden zajlik le ezalatt a bensőjében.

Így ezúttal is hagyták, hogy a váz megvezesse őket, és a nő látszólagos erejébe kapaszkodva próbáltak vigaszt meríteni, támaszt találni.

Mikor gyötrődésekkel teli, éveknek tetsző órákkal később az orvos kilépett a szobából, Reena már az arckifejezéséből leszűrt mindent – valószínűnek tartotta, hogy a világ majdnem összes doktora hasonló arckifejezést ölt, amikor a pácienssel, vagy annak egy hozzátartozójával, valami rossz hírt kell közölnie.

Dr. Stewart is hasonlóan tekintett rá, amikor annak idején elmondta neki: a kisbabája már nem él.

Most hasonlóan, vagy, ha ez egyáltalán lehetséges, még rosszabb hírt kaptak.

Mindamellett, hogy Clare elvesztette a gyermekét, kiderült, a fellépő komplikációk miatt a méhét is el kellett távolítani.

Reena ekkor rögvest az öccse felé kapta a fejét – látta, amint a másik lassan lehunyja a szemét. Úgy festett, mint aki alatt megnyílt a föld, és már érezte is, ahogyan zuhan, de még fogalma sem volt, hol ér földet – ha, földet ér egyáltalán.