Add fel az egód, légy szabad! (Queen ff.)

Here we stand or here we fall

- Gondolom, mondanom se kell, hogy milyen fontos dologról van szó – vágott bele Sarah, mialatt a másik három nő, Amy, Tessa és Reena helyet foglalt nála.

- Képzelem – jegyezte meg Reena, kissé kényelmetlenül fészkelődve közben; úgy érezte, illenék még mondania valamit, de nem igazán tudta, mit is. A „Hogy vagy?" fájdalmasan lélektelen és sablonos lett volna, ráadásul ostoba is: Sarah, bár még nagyon az elején járt a betegségének, a nyomait már magán viselte (ezért is volt vastagon kisminkelve); nyilvánvaló volt, hogy nincs jól, akármit is felelne erre a kérdésre.

A gyomra ismét felfordult és hányinger kerülgette, ami abszurdumnak tetszett: soha korábban, egyik terhessége alatt sem volt ennyire rosszul. Hogy ennek a fokozott stressz volt-e az oka, nem tudta, de – mondani is kár -, cseppet sem volt az ínyére és kicsit sem élvezte.

Tessáék arckifejezéséből leszűrhette, hogy a másik kettő is hasonló gondolatokkal küszködik, ám legnagyobb szerencséjükre a szőke nő ekkor rögtön a tárgyra tért, így nem is kellett semmit sem mondaniuk.

- Tudjátok, rengeteget gondolkodtam mostanában; többször is hívni akartalak titeket, de aztán mindig meggondoltam magam. Most azonban...

Ebben a pillanatban azonban nyílt az ajtó, és bekukkantott Sarah kisfia, a tejfölszőke, égszínkék szemű kis Ashley. Reena, mikor először meghallotta, hogy így hívják, őszintén elcsodálkozott; tudott arról, hogy ez uniszex név, a maga részéről azonban elég lányosnak tartotta ahhoz, hogy ne akarjon elnevezni így egy kisfiút. Már csak azért sem, mert mindig kimondottan egy valaki jutott erről eszébe, ha meghallotta ezt a nevet.

- Mint az a szereplő, az Elfújta a szélben? Ashley Wilkes? – kérdezte akkor, mire Sarah bőszen bólogatott.

- Az egyik kedvenc könyvem – jelentette ki, mire nem volt több észrevétele. Habár ettől függetlenül furcsának találta, hogy Sarah éppen azután a karakter után nevezte el a fiát, akit ő maga sose kedvelt, amikor a könyvet olvasta, még kevésbé, amikor látta a filmet: lélektelennek, magatehetetlennek és pipogyának találta, egy idő után unalmasnak is; a másik férfi főszereplő már inkább megfelelt az ízlésének. De hát, erre mondják azt, hogy nem vagyunk egyformák.

Ugyanakkor, amikor a kisfiúra pillantott, kétsége sem maradt afelől, hozzá sokkal inkább passzol ez a név, és talán akkor látta meg annak a bizonyos karakternek az értékeit is, amikor, mondhatni, ott állt előtte egy valós, gyerekkori mása. Az anyja erőfeszítésének hála Ash vajmi keveset fogott fel abból, hogyan éltek korábban, édes, álmodozó, naiv gyerek volt – olyan, amilyen annak idején valószínűleg Sarah is lehetett. Már előre fájt a szíve, ha belegondolt, vajon milyen hatással lesz majd erre az aranyos fiúcskára az édesanyja halála.

- Ashley, mondtam, hogy most fontos, felnőtt dolgokról beszélünk – rótta meg a nő, ám a hangja még így is gyengéd maradt. – Menj szépen a szobádba!

- Nem akarok sokáig távol maradni tőled! – magyarázta a fiú, és az intelmet figyelmen kívül hagyva, az anyjához törleszkedett. – Addig, ameddig csak lehet, melletted akarok lenni, hiszen te magad mondtad, hogy el kell majd menned! Mi van, ha akkor mész el, amikor én nem vagyok itt?

Ezt a beszédet hallva a másik három nő egymásra pillantott.

Tehát akkor Sarah mindent – vagy legalábbis majdnem mindent -, elmondott a kisfiának, a betegségével kapcsolatban; arra mindenesetre már igyekezett őt felkészíteni, hogy, a nem is annyira távoli jövőben, el fogja hagyni őt. Az egész jelenet annyira szívszorító volt, hogy ezután mindnyájan másfele tekintettek, nem akarták akkor és ott elsírni magukat.