Add fel az egód, légy szabad! (Queen ff.)

The way that you touch don't feel no nothin'

Visszafojtott kíváncsisággal bámult ki a kocsiablakon; mostanra megunta a meddő kérdezősködést, arra vonatkozóan, hova mennek, és amire Tim, rendíthetetlen nyugalommal, mindig csak annyit felelt: Majd meglátod.

A szituáció kissé ismerős volt számára; de már nem tudta, honnan.

Mikor azonban kezdett ismerőssé válni számára a környék is, határozottan rossz érzése támadt, amikor pedig leparkoltak az épület előtt, határozottan rázni kezdte a fejét.

- Na nem. Nem, nem, nem...

- Miért nem? Te magad mondtad, hogy szeretnéd újra látni őt, és bánt, amiért egyedül van.

- Igen, ahogy azt is, hogy ő pont azt kérte, ne jöjjek többet. Ezek után szerinted mégis mit fog szólni, ha váratlanul rátörök, annak ellenére, amit mondott?

- Ezt csak egyetlen módon tudhatod meg – pattant ki a kocsiból Tim, és várakozóan nézett vissza rá.

Reena elfojtott egy nyögést, még egyszer megcsóválta a fejét, majd követte a másik példáját.

- Ez rossz ötlet volt! – mormogta maga elé, mielőtt beléptek volna az idősek otthonába és a portán közölték volna, hogy Cathy Danielshez jöttek látogatóba.

...

A még mindig haloványan ismerős ajtó előtt ismét megtorpant.

- Tim, nekem ez nem megy! Mi van, ha dühös lesz? Azt kérte...

- Igen, igen, tudom: ezelőtt egy évvel azt kérte, ne gyere. De, ha csak feleannyira hiányzol neki, mint ő neked, akkor biztos örülni fog, hogy láthat. Ha mégsem... Legalább ezt is tudni fogod.

Reena lehajtott fejjel szívogatta az ajkát, mielőtt nagy levegőt véve bekopogott volna.

Miután a másik oldalról jelezték, hogy szabad, beléptek.

Aprócska, de világos és barátságos szoba fogadta őket, halványkék falakkal, az ablak előtt fehér csipkefüggönnyel. A berendezés szerény volt, egy asztal, szék, éjjeliszekrény és ágy alkotta az egészet.

A helyiség lakója épp az ágyon üldögélt és egy könyvet olvasott; rövidre vágott, hófehér haja volt, ránézésre olyan hatvan és hetven közötti lehetett; Tim meglepődött rajta, idősebbre számított. A hölgy ráadásul szemre teljesen egészségesnek tűnt, nehéz volt elhinni, hogy ne lenne képes gondoskodni saját magáról.

Az ajtónyitás zajára felnézett – az előbb kifejezéstelen arcra lassanként kiült a döbbenet, amikor felismerte, ki jött hozzá.

- Szia, mama! – szólt csendesen Reena, lesütött szemmel – olyan volt, mint egy gyerek, aki rossz fát tett a tűzre, és most várja a szidást.

Az idős asszony továbbra is meglepetten méregette az unokáját; a lány zavartan ácsorgott előtte. Nem tudta eldönteni, még akkor sem, jó ötlet volt-e odamenni. Csak remélni merte, az egész nem fog katasztrófába torkolni.

Aztán – nem kis megdöbbenésére –, a mamája elmosolyodott és kitárta a karját; ez, mondhatni, minden kétségére választ adott.

- Istenem, de rég láttalak! Szebb lettél – mondta az asszony, mialatt eleresztve a lányt, a vállánál fogva eltolta magától, hogy jobban szemügyre vehesse az arcát.

Reena nyelt egyet.

Rég láttalak... Te kérted, hogy ne jöjjek!

– Jól vagy? Minden rendben veled? – kérdezte aztán az idős nő.