Add fel az egód, légy szabad! (Queen ff.)

You just gotta be strong and believe in yourself

Végig tartotta magát a találka során; amennyire lehetett, próbált vigaszt nyújtani Sarah-nak, bár nem sok mindennel biztathatta. A hírek akkortájt sem kecsegtettek sok jóval: az utóbbi időben ugyan fellendültek a kutatások, az orvosok folyamatosan keresték a gyógymódot, de egyelőre hiába.

Azzal, ha valaki elkapta ezt a kórt, azzal tulajdonképpen aláírta a halálos ítéletét: a kérdés innentől kezdve nem az volt többé, hogy meg fog-e halni az illető a belátható jövőben, hanem az, hogy mikor.

Ez pedig ijesztő volt – ijesztő volt arról hallani, amint a televízóban újabb halált jelentettek be, pláne, hogy zömében fiatal emberek voltak az áldozatok.

És még ijesztőbb volt azt látni, ahogy egy közeli ismerőse, barátja, aki előtt még ott állt az élet, és aki éppen, hogy csak belekezdett abba, hogy megváltoztassa a sorsát, és jobb körülményeket biztosítson magának és a fiának, és már úgy festett, boldogabb élete lesz...

Szóval, mindazok után, amit már megszenvedett, most még ráadásul elkapott egy halálos betegséget is, és tulajdonképpen fogalma sem lehetett arról senkinek, meddig marad még köztük.

Ez olyannyira felfoghatatlan volt, hogy szíve szerint őrjöngve zokogott volna tehetetlenségében, de kőkeményen visszafojtotta a fájdalmát: nem akart Sarah előtt kiborulni, mert azzal csak még inkább belelovallta volna a másik nőt a saját kétségbeesésébe. Neki pedig most nem az kellett, hogy még inkább megerősítsék a félelmében, hanem hogy valamiféle támaszt nyújtsanak neki.

- Talán mondanom sem kell, de semmi jóval nem biztattak – mondta aztán mereven; miután kisírta magát Reena vállán, egyfajta kemény maszkot erőltetett magára, mialatt beavatta a sötét hajú nőt a részletekbe. – Valamiféle kezelés elérhető, de rögtön mondták, egyelőre ez még nagyon kezdetleges, és nem is igazán hatásos. Inkább csak kihúzni tudom a hátralévő időmet, illetve, azt hiszem, amolyan kísérleti nyúlként is tekintenek rám: íme, egy heteroszexuális nő is elkaphatta ezt a betegséget! – A végén elcsuklott a hangja.

Végeredményben arról már nem esett szó, mi lesz ezután – többek közt, Sarah fiával. Arra egyelőre még nem érzett erőt, hogy ezzel foglalkozzon, vagy hogy egyáltalán belegondoljon abba: mi lesz a gyerekével, ha ő elmegy.

A másik nő ekkor megfogta a kezét, mire Sarah olyan erősen ragadta meg és szorította meg, mint fuldokló a feléje vetett kötelet.

Ezután már nem sokat beszéltek; búcsúzáskor is csak némán megölelték egymást, mielőtt más-más irányba, elindultak volna hazafelé.

Reena aztán tartotta is magát, egészen addig, amíg haza nem ért. Akkor aztán egész egyszerűen beleborult az ágyba és szabad utat vetve a fájdalmának, kitört belőle a zokogás; hallotta, ahogy Tim, nagyon-nagyon messziről, szól hozzá, kétségbeesetten faggatva, hogy mi történt vele, de még hosszú percek teltek el addig, amíg képes volt felelni neki.

Egyre csak az járt a fejében:

Ilyen nincs, ez nem történhet meg! Miért éppen most, miért éppen vele? Miért ilyen kibaszottul igazságtalan az élet?!

A legrosszabb pedig az volt, hogy ezekre a kérdésekre, egyszerűen nem létezett válasz.

Végül, amikor alaposan kisírta magát, még mindig könnyektől homályos, duzzadt szemekkel nézett fel a férjére, akin tisztán látszott, mennyire ráijesztett, és csak annyit mondott:

- Sarah is elkapta azt. – Tim arcára előbb értetlenség ült ki; majd, amikor lassanként leesett neki, miről van szó, a szája elnyílt, bár nem akart mondani semmit, az arckifejezése pedig önmagáért beszélt. - Meg fog halni!