Add fel az egód, légy szabad! (Queen ff.)

I've been looking back to find, Where I went wrong

Rogeren, pár nappal később, a nyugtalanság semmivel sem összekeverhető érzése lett úrrá – nem is értette, mi ütött belé.

Mikor megérkeztek a vidéki kis házukba, ahova gyakran vonultak el a nyilvánosság és a nagyváros nyüzsgése elől, vagy csak olyankor, amikor kiruccantak volna valahová, de nem vágytak nagyon messzire, még minden rendben ment. Jót tett nekik a kirándulás, remekül érezték magukat...

Aztán, megmagyarázhatatlan módon, egyik délután elöntötte ez a baljós érzés – csak úgy, egyik pillanatról a másikra.

Ez a bizonyos sejtelem folyamatosan azt sulykolta belé, hogy valami nincsen rendben odahaza – valakivel, valami nagyon nincsen rendben. És, a szíve legmélyén, azt is tudta, ki az a bizonyos valaki.

Eleinte próbálta elhessegetni a dolgot – biztos csak az eddig jól karbantartott paranoiája tört elő; ugyan, mi baj lehetne? Legvégső esetben, valahogy csak megpróbálnák utolérni őt, ha tényleg gikszer van; igaz, a vidéki házban nem volt telefon, de hát, amennyiben tényleg vészhelyzetről lett volna szó, ez csak nem jelenthetett kifogást.

Az érzés azonban, ahelyett, hogy csillapodott volna, inkább csak mind erősebbé vált, mígnem már szinte semmire sem volt képes odafigyelni; a családjával volt, de csak testben, lélekben valahol nagyon messze járt.

Dominique, aki nyilvánvalóan érzékelte a változást, úgy döntött, nem hozza szóba. Talán mert magától is rájött, hogy most ezt magában kell elsősorban lerendeznie.

Mikor másnap hajnalban, hosszas forgolódás után, végképp kiszökött minden maradék álom a szeméből, úgy döntött, nem halogatja tovább – elvégre, nincsenek olyan messze. Hazaszalad, utánanéz a dolgoknak, aztán visszajön. Ha jó időt fut, talán a családja még akkor is aludni fog, amikor visszaér.

A biztonság kedvéért azért hátrahagyott egy üzenetet Domnak, mielőtt nekiindult volna.

Ez a volt a terv.

Egy dologgal azonban nem számolt: a dugóval.

Amikor már legalább félórája állt a forgalom, se előre, se hátra, a dobos érezte, amint a keze lassan ökölbe szorult a kormányon. A nyugtalanság egyre erősebbé vált benne; nagyon remélte, hogy, amennyiben a félelme nem bizonyul alaptalannak, nem éppen most baltázza el a lehetőségét annak, hogy mindent megváltoztasson.

...

Reena azon a reggelen már korán fenn volt. Miután átestek a szokásos napi rutinon, majd Tim elvitte a gyerekeket az iskolába, sokáig téblábolt magában az üres lakásban.

Hirtelen nagyon azt érezte, szüksége van valakire – valakire, aki meghallgatná. Valakire, akinek a vállára hajthatná a fejét és kisírhatná magát. Valakire, aki amolyan szülő-mentor szerepet töltött be az életében...

Azelőtt, amíg a nagymamája élt, ő volt számára ez a valaki, de most már...

Hát persze, ez az!

Azzal a telefonhoz lépve felhívta az illetőt, és miután az a bizonyos személy előbb nyájas hangon leteremtette, amiért ezt egyáltalán meg merte kérdezni és engedélyt kért, ahelyett, hogy csak jött volna, ahogy arra mindig biztatta, útnak indult.

Körülbelül negyedórával később már át is lépte egykori egyetemi éveinek otthonát, és becsengetett a régi, jól ismert, földszinti kis lakásba.

- Bújj be, lányom! – terelte be Mrs. Andrew, egyenesen a konyhába vezérelve őt – az asztalt már gondosan meg is terítették. Két csésze, egy teáskanna, valamint különféle sütikkel roskadásig megrakott tálca állt rajta.