Add fel az egód, légy szabad! (Queen ff.)

Father To Daughter

Tim lopott pillantást vetett a mellette ülő lányra; Reena tőle szokatlanul keveset beszélt, mialatt a testvére iskolája felé tartottak, de különösebben nem tűnt idegesnek sem, inkább olyannak, mint aki fejben valahol egészen máshol jár.

Végül az út java részét csendben tették meg – csak amikor megérkeztek, hallatott a lány egy halk, reszelős kis hangot, ahogy lélegzetet vett, majd lehunyta a szemét.

Akkor nézett fel, amikor a fiú, közelebb hajolva hozzá, megérintette a térdét.

- Hé! Minden rendben lesz, oké? Ha pedig bármi gond lenne, vagy rosszul éreznéd magad, lelépünk.

- Jól leszek – bizonygatta Reena halovány mosollyal. – Tényleg; csak kicsit izgulok.

Tim biztatóan megszorította még egyszer a lábát, majd feléje nyújtotta a kezét.

- Akkor mehetünk?

A lány határozottan megragadta a felkínált kezet.

- Mehetünk!

Az iskola aulája felé sétálva végig a másik kezét szorongatta egészen addig, amíg le nem ültek a leghátsó sorban – nem tehetett róla, de képtelen volt megállni, hogy ne pislantson gyorsan körbe, a családját keresve.

Mikor aztán sikeresen kiszúrta a szüleit a tömegben, gondolatban hátba veregette magát, amiért nem mélyesztette bele a körmeit a barátja tenyerébe.

Igazából őt magát is meglepte, hogy bár a szíve nagyot dobbant, de ezt leszámítva viszonylag nyugodtan mérte fel őket, amint épp két másik szülővel váltanak pár szót, majd elindulnak a nézőtér felé, hogy leüljenek – még azt is megállta, hogy behúzza a nyakát, vagy lejjebb csusszanjon a székén.

Mindenesetre örült annak, hogy a szülei egyelőre nem figyeltek fel rájuk, mialatt elfoglalták a saját helyüket, tőlük több sorral előrébb.

Nem sokkal ezután lassan minden meghívott - szülők, testvérek, egyéb családtagok -, letelepedett a nézőtéren, és a beszélgetések moraja is kezdett elcsendesedni; mikor az igazgató felsétált a pódiumra, az egész helyiségre néma csend telepedett, az ünnepség pedig ezzel kezdetét vette.

Reena érezte, ahogy egy hatalmas mosoly terül el az arcán, mikor az intézetvezető unalmas beszéde alatt inkább a végzős diákokat kezdte el pásztázni, és végül kiszúrta köztük az öccsét – Max nyugodt, kissé talán unott arccal ácsorgott, láthatóan alig várta, hogy véget érjen az ünnepélyes monológ, megkapja a bizonyítványát, aztán mehessen is el innen a fenébe: épp elég időt töltött már el itt.

Arra azonban egy kicsit még várnia kellett.

Az igazgató bődületesen hosszú és álmosító beszéde után az egyik frissen érettségizett diák tartott felolvasást, elmondva, mennyi csodát tartogat még számukra a világ, most, hogy hivatalosan is kilépnek a nagy betűs életbe...

Csak amit ilyenkor szokás volt.

Végre-valahára aztán nekiálltak kiosztani a bizonyítványokat. Mikor Maximilian Ramsayt szólították a pódiumra, Reena picit megszorította Tim kezét, majd boldog mosollyal kezdett el tapsolni, a tömeggel együtt. Max eközben fellépett az emelvényre, átvette a bizonyítványát, kezet rázott az igazgatóval, majd legvégül egy széles, kicsit lüke vigyort villantott a nézőtér felé, mielőtt átsétált volna a színpad másik oldalára, csatlakozva a többiekhez.

Ezennel hivatalosan is érettnek nyilvánították.

Reena a szeméhez kapva letörölt egy kósza könnycseppet, mielőtt annak esélye lett volna végiggördülni az arcán – szíve szerint most azonnal a testvéréhez sietett volna, hogy szorosan átölelje és elmondja neki, mennyire büszke rá... Ehelyett azonban türelemre intette magát, és tűkön ülve várta, hogy mindenki átvegye a bizonyítványát, és az ünnepség hivatalosan is véget érjen.