Add fel az egód, légy szabad! (Queen ff.)

There's no reason for living with a broken heart...

Mikor egy héttel később Tim valóban hazaért, csodálkozva látta, hogy az apja hozta ki elé a lányait – már ebből sejtette, hogy valami gond van.

- Mi történt? – firtatta, mialatt lassan messzebb tolta magától az addig rajta csüngő két kislányt.

Az apja hosszan a szemébe nézett, mielőtt belekezdett volna.

- Elmondom, azért, hogy tudd, és utána már ne veszekedj a kislánnyal. – Ha Reena apjának az volt szokása, hogy mamlaszként utalt a vejére, akkor a másik apósnak az, hogy továbbra is „kislányozta" a nőt, holott már lassan három unokát is köszönhetett neki. – Erről most tényleg nem tehetett.

Azzal elmesélt mindent, ami megesett, alig egy héttel korábban.

- Szerencsére az ijedség nagyobb volt, mint a valódi baj; azóta rendben van, legfeljebb nagyon unatkozik. - Miután ezzel pontot tett az utolsó mondat végére is, Tim nem felelt rögtön.

- Nekem erről eddig miért nem szólt senki? – kérdezte, erőltetett nyugalommal.

- Mert anya félt, hogy akkor hazajössz – kotyogott közbe Leila, utóbb gondolva csak bele abba, ez mennyire félreérthetően hangzott.

A komor hangulatot mindenesetre megtörte vele, mert mindkét férfi felnevetett rajta.

- Ennyire unja anyukátok a jelenlétem? – szólt aztán Tim viccelődve, mielőtt ismét az apjához fordult volna.

- Nagyon sarkalatosan, valóban erről volt szó, igen. Nem akarta, hogy mindent felrúgj miatta – amúgy sem változtatott volna az már semmin.

- De jogom lett volna tudni róla! – vetette ellen a fiatalabb férfi, kicsit ismét felmérgelve magát ezzel. – Az én gyerekem, a fenébe is!

- Apa, káromkodtál! – nézett rá szemrehányóan Lottie, mire az apja magában elszámolt háromig. Nem tagadhatta, ennél azért szívderítőbb fogadtatásra számított – de végül arra kellett hazaérnie, hogy a sógornője elvetélt, majdnem a felesége is, és még a saját lánya is lebassza, mindezek megkoronázásaként.

- Azzal most ne törődj! – reagálta le röviden, mire Charlotte kissé sértetten fordult el tőle.

- Ezt majd Reenával beszéld meg – vette át ismét a szót a nagyapa. – De csak miután épségben megszületett az unokám! Eszedbe se jusson most felizgatni!

- Minek nézel engem? Persze, hogy nem fogom felhozni, de valahogy csak ki kellett adnom magamból, nem? A fe.. Manóba is – helyesbített az utolsó pillanatban, mire a nagyobbik lány megenyhülten elmosolyodott. – Miért kell mindig, mindenkinek őt terhelnie, a maga bajával? – fakadt ki; legbelül persze tudta, mennyire indokolatlan, igazságtalan és önző hiszti ez, de akkor ez érdekelte legkevésbé.

- Ez a hátütője annak, ha az ember felesége nem csupán erős nő, de még jószívű is egyben: az emberek többsége azt érzi, pofátlanul rápakolhatják a maguk terhét a vállára – ő úgyis mindent kibír.

- Annak idején többek közt azért szerettem belé, mert erős volt, kedves és önzetlen – felelte komolyan a másik férfi. – De senki sem bír ki mindent, és egyszerűen nem akarom, és nem is fogom hagyni, hogy beleroppanjon a mások miatti aggodalomba. Önző vagyok emiatt?

- Nem; védeni akarod a sajátjaidat, és ez természetes: apaként és férjként, ez is a dolgod. És, ha tudni akarod, emiatt csak még büszkébb vagyok rád.

- Kösz, apa – mosolyodott el haloványan. – De most már siessünk, szeretném végre látni őt!

...