Add fel az egód, légy szabad! (Queen ff.)

It's a long hard fight

- Helló, lányok! – köszöntötte Reena a gyerekeit, amikor a férjével egyetemben megérkezett a szüleihez, hogy hazavigyék őket.

Charlotte és Leila, akik egyébként mindig örültek nekik, és bármennyire is jól érezték magukat a nagyszüleiknél, ugyanolyan örömmel tértek haza is, mint ahogyan megérkeztek ide, ezúttal a szájukat húzták egy cseppet.

- Még ne menjünk haza, anya! A papa épp felolvasott nekünk – magyarázták, mialatt az idős férfi már épp becsukta a kötetet.

- Igazán, mit? – hajolt közelebb a nő; amikor felismerte a borítót, elvigyorodott. – A Hobbit? Ezt nekünk is gyakran felolvastad – jegyezte meg, mire az édesapja vállat vont.

A férfi alapvetően nem tartotta sokra a fantasy műfajt, gyerekes butaságnak vélte, rosszabb pillanataiban pedig akár gyenge ponyvának – kivéve J. R. R. Tolkien műveit. Talán ebben közrejátszott az is, hogy az előbb említett író nem pusztán elragadóan nagy fantáziával rendelkezett, és csodálatos mesék kitalálója volt, emellett az Oxfordon végzett, mint nyelvészprofesszor, később az Új angol szótár egyik készítője lett, és az Oxford angolszász nyelv professzora.

Magyarán, olyan ember, akinek bár az írás volt élete egyik fő tevékenysége (még ha csak hobbiszinten is), emellett ott volt az a bizonyos plusz, ami tiszteletet váltott ki az apjából, így a történetei is elfogadhatókká lettek a számára.

- Legalább a könyvet elvihetjük kölcsönbe? – kérdezte reménykedve Leila, amikor a nagyapjuk, ellentmondást nem tűrve kijelentette, hogy fogadjanak szót az anyjuknak és induljanak szedelőzködni.

- Van az anyátoknak is egy saját példánya otthon, feltéve, ha el nem keverte valahol – pillantott fel William a lányára, mire Tim felhorkantott.

- Reena, amint elkever egy könyvet? Ugyan már! Amikor annak idején összeköltöztünk, a legtovább az tartott, hogy az összes könyvét átszállítsuk hozzám, mert egy darabtól sem volt hajlandó megválni – biztos vagyok benne, hogy megtaláljuk valahol.

- Én tudom is, hogy hol van, úgyhogy, ha most szót fogadtok, és szépen mentek készülődni, akkor ma este előkeresem, és folytatjuk ott, ahol a nagypapa félbehagyta - ígérte meg a nő, mire a lányok egy fokkal lelkesebben tápászkodtak fel.

- Köszönjük a mesélést, nagyapa! – hálálkodtak az idős férfinak, mialatt felváltva megölelték őt – az egyéként mindig kicsit komor William arca ekkor megenyhült és a vonásaira az a halovány, szinte láthatatlan mosoly ült ki, amit csak az unokáinak tartogatott.

- Ez még az öcsédé volt – jegyezte meg aztán a férfi a lányának, amikor már indulni készültek.

- Persze, emlékszem, hogy mindketten megkaptuk tőled ezt a kötetet – én elvittem magammal az enyémet annak idején, Max, úgy látom, inkább itt hagyta. Ő sosem volt éppen nagy barátja a könyveknek...

- Finoman szólva, nem.

- Láttad őket mostanában? – firtatta a nő. Max és Clare fia immáron kétéves is elmúlt, és bár egyelőre kitértek a kérdezősködés elől, tudta, valahol már tervezik, hamarosan összehoznak egy kistestvért is.

- A hétvégére beígérkeztek – felelte az apja. Majd, mielőtt kiléptek volna a házból, még utoljára utánuk szólt:

- Vigyázzatok hazafelé menet! – bökte ki. Valószínűleg úgy vélte, illenék mondania valamit búcsúzóul, jobb azonban ennél nem jutott eszébe.

Reenát így is megmosolyogtatta, valahol mélyen pedig meg is hatotta a gesztus.

Elvégre, a szándék a fontos, nem igaz?