Add fel az egód, légy szabad! (Queen ff.)

Days of Our Lives

1986. augusztus 9.

Reenának előbb pattant fel a szeme, semmint elérte volna teljes egészében a tudatát a halk sírdogálás zaja.

- Jól van, jól van, megyek már! – mormogta maga elé, miközben kikászálódott az ágyból, hogy felvegye bőgicsélő kisfiát, mielőtt amaz felébresztené az egész családot.

Elnyomott egy ásítást, mialatt átsietett a szomszédos helyiségbe, amit a legkisebb gyerkőc számára rendeztek be – idestova egy éve.

A hely ismerős volt számára, ámbár, még mindig nem szokott hozzá teljesen...

Történt ugyanis, hogy, nem sokkal a fiuk, Frederick, születése után, az édesapja és a nagybátyja, Frank – aki, ahogy az idő telt, csak még elcsigázottabb és nyúzottabb lett -, beállított hozzájuk, egyrészt, hogy lássák a kicsit, másrészt, bejelentenivalójuk volt.

- Biztosan emlékszel még, hogy anyánk – a te nagymamád -, a végrendeletében rám hagyta a házát – vágott bele a közepébe a nagybácsi, mire Reena bólintott egyet.

- Persze.

- Nos, Willyvel már korábban beszéltünk erről, de aztán annyi minden közbejött, hogy sose jutottunk ezzel kapcsolatban egyről a kettőre... Ami a lényeg: nekem nincs szükségem rá. – Frank arca hirtelen megnyúlt. – Van már egy házam, ahova berendezkedtem és minden odaköt. Anyánké így csak áll ott üresen hosszú évek óta. Így, arra jutottam, az lesz a legjobb, ha átiratom a te nevedre.

- Jó állapotban van – szólalt meg hirtelen az édesapja; Reena olyannyira ledöbbent, hogy képtelen volt elsőre bármit is reagálni. – Az évek során folyamatosan karban volt tartva, ráadásul jóval nagyobb, mint a tiétek, kerttel... Három nagyobb háló, és két vendégszoba, amit bármikor át lehet alakítani gyerekszobává. Ti itt most még megoldhatjátok úgy, hogy nálatok van Frederick, de idővel szüksége lesz egy saját szobára, és...

- Te most komolyan győzködsz? – szakította félbe a nő, enyhén remegő hangon. – Kapok egy házat puszira, nem is akármilyet, és te még érveket sorolsz mellette? Soha rosszabb hírrel ne állítsatok be hozzánk! – nevetett fel, mire az apja megforgatta a szemét, de esküdni mert volna rá, hogy picit megremegett a szája széle, míg Frank arcára egyértelmű mosoly ült ki: kicsit fáradt vigyor, látszott rajta, hogy már hosszú ideje nem mosolygott... De azért ott volt. A partnere, Donald, akkor már tényleg nagyon beteg volt, és bár még mindig élt, mind tudták, a napjai meg voltak számlálva... Ahogyan Sarah-nak is. A fiatal nő közben olyannyira leépült, hogy már ő maga is állandó ápolásra szorult; ez idő tájt a kisfia, Ashley, már jövendőbeli gondviselőinél, Maxnál és Clare-nél lakott, ámbár minden nap kiharcolta, hogy az anyjához mehessen, aki mellé Reena öccse és sógornője szerzett ápolónőt. Sarah eleinte tiltakozott ez ellen, mert nem akart könyöradományt, ám Maxék meggyőzték arról, hogy – miután a fiának ők lettek a gyámjai -, ezzel gyakorlatilag, valahol egy család lettek.

- Ez nem könyöradomány, hanem segítség! És, a családtagok, jobb esetben, segítenek egymáson! – jelentette ki Clare határozottan.

A beteg asszony így aztán engedett; hála Istennek, nem maradt hát magára, Reena és Tim is rendszeresen benéztek hozzá, valamint Tessa és Amy is ott segített, ahol csak tudott.

Apropó, Tessa és Amy...

Miután kettejük örökbefogadásának lehetősége már azelőtt füstbe ment, mielőtt egyáltalán felragyoghatott volna a konkrét lehetősége a megvalósulásának, a helyzet részben mégis megoldódott. Mikor, nem is olyan rég, Clare-ék közelében találtak egy új lakást, és be is költöztek, Reena öccse és sógornője felajánlotta nekik, hogy akkor vihetik át magukhoz Ashleyt, amikor csak szeretnék – akár egy teljes napra is. A kisfiú már korábban összebarátkozott a két nővel – nem véletlenül gondolt kapásból rájuk először Sarah -, és szeretett velük lenni; ha csak részben is tehát, de a fiú továbbra is az életük részét képezte - kicsit mintha az ő gyerekük is lett volna.