Add fel az egód, légy szabad! (Queen ff.)

Don't you hear my call though you're many years away?

1985 tavaszára Freddie programja sűrűbbé vált Münchenben - azaz, már előtte sem volt éppen eseménytelennek mondható, csak a lényegi tennivalók eltörpültek a bulizások mellett.

Hiába, München éjszakai élete még mindig magával ragadta, és továbbra is kihasználta azt, hogy itt láthatatlan maradhatott, mondhatni átlagember: nem ismerték fel, nem zaklatták.

Valami kibaszott jó érzés volt ez időnként.

Másfelől... Épp ezt az ismeretlenséget használta fel még valamihez.

Mialatt a határidőnaplóját pörgette át, hogy lássa, milyen programok várnak rá a közeljövőben (...a Mr. Bad Guy megjelenésének napja, interjú David drágámmal, időpont a fogorvoshoz (!!!)), hirtelen megakadt a szeme még valamin és ettől elszorult a szíve.

Az eredmény megérkezésének napja.

Miután a baljós hírek a rejtélyes és halálos kórról nem, hogy csökkentek volna, hanem egyenesen növekedtek, egy idő után már nem bírta tovább.

Addig minden kérdést megkerült ezzel kapcsolatban; ha egyes merész újságíró, vagy riporter azt pedzegette, a betegség nyomán változtatott-e az életmódján, esetleg érez-e félelmet, a válasz minden egyes alkalommal ugyanaz volt: nem.

- Én úgy gondolom, bármi is történik, nem szabad, még kétes vagy meg nem erősített hírek miatt pánikban kitörni. Lehet, valaki odáig eljut, hogy bebeszéli magának, biztos, hogy elkapta a kórt, fejbe lövi magát, aztán kiderül, hogy makkegészséges volt. Nem szabad paranoiásnak lenni.

Ezt mondta, de már ő maga sem hitte ezt el, így egy napon, kihasználva a már korábban említett láthatatlanságot, bejelentkezett az egyik müncheni klinikára.

Otthon talán nem merte volna meglépni ezt, vagy legalábbis, nem ilyen hamar; az eredmény mellett attól is tartott volna, hogy akárki megneszeli, hova megy, esetleg meglátja és kiteregeti. A Queenről már így is elég sok ocsmányságot írtak a lapok mostanában, nem hiányzott, hogy ismételten legyen miért keresztre feszíteni őket.

Az eredményt épp egy nappal a David Wigg-féle interjú előttre ígérték. Most, hogy már tényleg csak napok választották el a kegyetlen igazságtól, nem volt többé biztos a dolgában.

Menjen el, tudja meg? Vagy inkább hagyja az egészet a fenébe, és éljen tovább boldog tudatlanságban, ki tudja, meddig?

Valahogy ez még mindig vonzó alternatívának tűnt; egy olyan betegség esetében, aminél gyógymód úgysem létezett, mondhatni teljesen mindegy volt: így is, úgy is meghal a végén. De addig legalább nyugodtabban élhet.

Ekkor azonban azt érezte, egyszerűen elfáradt; elege lett abból, hogy tulajdonképpen állandóan menekül. Menekültek már akkor, amikor annak idején elhagyták a hazájukat, és Londoba költöztek, aztán a szülői házból menekült, hogy legyen valaki, aztán az igazi otthont keresve beutazta keresztül-kasul a világot, volt már egy csomó háza, de még mindig nem lelt békés otthonra, majd menekült az igazság elől is.

Elég volt ebből.

Így aztán elment, és megtudta. Valahol mélyen, nem lepte meg.

Elkapta.

Miután az orvos közölte vele a hírt, annyira megnyugtató és békés hangon, amennyire csak lehetett, majd belekezdett, hogy ecsetelje, milyen lehetőségek várnak rá, már nem is figyelt oda.

A végén csak köszönetet mondott és távozott.

Egy nappal később már széles mosollyal az arcán ült a tévében, mellette David barátjával, és szokásos harsányságával közölte: